Menthetetlenül itt a nyár. A színházban is
elérkezett bérletünk utolsó előadása, Bertolt Brecht: A szecsuáni jólélek.
Nem egy könnyű nyáresti szórakozás.
Be kell vallanom, el vagyok kényeztetve. Legalábbis
ezzel a darabbal kapcsolatban. Annak idején láttam a Nemzetiben Törőcsik
Marival, és a Kaposvári Színház előadását Pogány Judittal. Mindkettő
emlékezetes előadás volt.
Nálam most felsorakozott melléjük Pap Lujza is, aki
Zalaegerszegen alakította a kettős szerepet, Sen Tét a jólelkű utcalányt, aki
muszájból eljátssza a saját képzeletbeli nagybátyját, Sui Tát, amikor úgy érzi
ő már képtelen irányítani a saját életét.
Érdekes dolog az emlékezet. Tökéletesen emlékeztem
Sen Te/Sui Ta alakjára, és a szituációra, viszont szinte semmire a történetből.
Talán mert ebben az előadásban is a színház szinte
teljes társulata felvonul, az abszolút főszerep mégis csak Sen Te.
Határozottan érdekes előadás volt. A szereplők
többsége jellegzetes mozgással, túlkarikírozva játszotta az általa alakított
figurát, egyértelművé téve, itt színészeket látunk, akik bemutatnak a közönségnek
egy példázatot, nem adva katarzist, és a tanulság levonását is a közönségre
bízza. Nekem egy kicsit a vásári komédiákat idézte, bár lehet, hogy Csiszár
Imre rendező a hagyományos kínai színjátszás formanyelvét is alkalmazta. Nem
tudom, azt nem ismerem.
Kivétel Pap Lujza Sen Te megformálásában mégiscsak egy szerethető
és átélhető karaktert kellett alakítania, hogy át tudjon alakulni Sui Tává.
És talán kivételek a fény fiai, azaz az istenek,
akik nem nagyon találták helyüket a földön, és nem is értették mi történik. Nem
egyszerű egy istennek egyszerű halandóként gondolkodni.
Hazafelé az órára csodálkozva állapítottam meg, hogy
ez nagyon hosszú volt, ennek ellenére előadás közben egyszer sem szólalt meg a
bennem szunnyadó dramaturg, hogy valamit ki kellett volna húzni, vagy
pergősebben játszani.
Tanulság?
Persze, törekedni kellene rá, hogy jobbá tegyük a
világot, de ha az istenek is csak elpusztítani tudnák, megjavítani nem, mit
tehet egy egyszerű halandó?
Talán próbáljon meg ember maradni, és minden emberre
emberként tekintsen.
Közhelynek hangzik, és az is. Mégis. De sokan vannak,
akik erre is képtelenek.