Köztársaság

Semmi politika.

Szálinger Balázs: Köztársaság

Amikor nyáron megjelent a színház műsorterve, csak címmel jelezve a bemutatandó darabokat, megijedtem, valami aktuálpolitikai tézisdrámát próbálnak ránk sózni, ehhez képest akár kellemes meglepetés is lehetett volna az ókori Rómában – Róma alatt most a Római Birodalmat értve – játszódó történet. Kivételesen előzetesen semmi információt nem gyűjtöttem a darabról, így teljesen szűzen ültem be a nézőtérre, ami eléggé foghíjas volt és szünetben még fogyatkoztunk is.

„Caesar retorikai tanulmányok folytatása céljából Kr. e. 75-ben Rodoszra utazott, de útközben kilíkiai kalózok fogságába esett, akik váltságdíj ellenében akarták szabadon engedni. A kalózok 20 talentum aranyat követeltek érte, ő azonban ezen felháborodott, és 50 talentumban határozta meg saját értékét. (20 talentum egy szenátor, míg 50 talentum egy tekintélyes consul értéke volt). Mikor szabadon bocsátották, Caesar alaposan megfigyelte a kalózok búvóhelyét, majd flottát toborzott, melynek élén lerohanta a kalóztámaszpontot. A foglyokat Asia provincia helytartója börtönbe zárta, de Caesar enyhének találta az ítéletet, ezért Pergamonba, a provincia székhelyére ment, kihozatta a börtönből és keresztre feszíttette őket, ugyanis fogsága idején többször megígérte a kalózoknak, hogy így fog elbánni velük, de azok kinevették, mert azt hitték, hogy viccel.”
(Wikipedia)
A darab Caesar életének ezt az epizódját dolgozza fel. Előzetesen kaptunk egy számítógépes animációt Brutus születéséről, talán, hogy korban elhelyezze a nézőket, illetve asszociatív módon felidézze bennük Caesar sorsának beteljesedést. A színpadi játék eléggé vontatottan indul, nem lehet tudni, mi a szart akarnak a kalózok. Nem részletezem, de ez egészen szó szerint értendő. Jó negyedóra eltelik, mire azok a nézők, akik hozzám hasonlóan most találkoznak először a darabbal, tudják, ki kicsoda, és hogyan viszonyulnak egymáshoz.

A főszereplő kétségkívül Caesar, de az alaphelyzetből adódóan, ő az, akivel alig történik valami a darab során. még csak jellemfejlődésről sem beszélhetünk. Érdekes és szellemes, talán elgondolkodtató dialógusokat folytat a kiöregedett rockerre hajazó kalózvezérrel az államformákról. Caesar ekkor még a köztársasági eszme meggyőződéses híve, anélkül, hogy kiderülne, mit is takar ez az eszme. A kalózvezér szerint, a köztársaság lehet egy szép eszme, de a gyakorlatban működésképtelen, és bukásra van ítélve, szemben az ő közösségével, amely mintegy állam az államban működik, és ami engem első közelítésben egy hippi kommunára emlékeztet, ahol mindenki egyenlő, mindenki azt csinálja, amihez a legjobban ért, és minden közös. A vezér azért vezér, mert ő a vezetéshez ért legjobban. Vagy ő ért legjobban a vezetéshez. Ezt a gondolatot teszi magáévá Caesar, illetve továbbgondolva, ha mindenhez ő ért legjobban, mert önbizalomhiányban nem szenved, akkor mindent neki kell csinálnia. Természetesen a kalózok világáról is kiderül, semmi köze a szép elvekhez, vannak, akik egyenlőbbek, és csak az közös, amit vezér annak gondol. Igazából semmi nem az, aminek látszik. A tiszta szerelemről is kiderül, a fiú szexuális szolgálattal fizet az együttlétek megszervezéséért a dadusnak. Nem morális kifogásaim vannak, de a tragédiájukat így már nem tudom igazi tragédiaként átélni.
Hiába a kitűnő színészi játék, hiába a szellemes, elgondolkodtató dialógusok, hiába a sokkoló jelenetek, hiába a jelmeztelenség. Leköt, szórakoztat, elgondolkodtat, de nem érzem, hogy hozzám szólna.

Végül egy kérdés, - lehet, hogy nem egészen pontosan, csak az emlékezetemre hagyatkozom, amiben már én sem bízom – ami elhangzott a színpadon:

Miért tartják a férfiak annyira jó nőnek a háborút, hogy elhagyják érte a kedvesüket?

Egy kép

Egy kép.

Hárman állnak a térdig érő kőfal előtt. Egy régi templom maradványa. Előttük a fűben egy két év körüli kisfiú ül, ő most kimarad a történetből.

Középen áll Ilona, minden szereplő hozzá kapcsolódik valamilyen formában, az ő fia a fűben ülő kisfiú is. Virágmintás mini ruhát visel.

Ilona balján a férje, Tamás, áll. Farmer nadrágban, meztelen felsőtesttel.

A jobbszélen Kati, Ilona barátnője. Valamilyen apró mintás, végig gombos mini ruhában, jóval alacsonyabb Ilonánál.

A történet szereplője még Csaba, aki fényképet készítette, Kati férje.

Ez az utolsó alkalom, hogy ők négyen így együtt vannak. Előtte is ritkán fordult elő ilyen.

Ilona és Kati kislány koruk óta barátnők. Egy dunántúli kisvárosban éltek. Egymás közelében laktak, osztálytársak voltak általános és középiskolában. Érettségi után váltak el az útjaik, bár mindketten Pesten tanultak, továbbra is inkább csak a szülővárosukban találkoztak egymással.

Ilona és Tamás Pesten ismerkedtek össze, valamilyen főiskolás buliban, és kezdtek el járni egymással.

Csaba a húga eljegyzésén ismerte meg Ilonát, és azonnal szerelmes lett bele. Tamás ekkor éppen katona volt. Ilona már befejezte a tanulmányait, és visszament a kisvárosba dolgozni. Csaba a szomszéd faluban élt, de ő még Pesten tanult. Sűrű levelezés, ritka találkozás. Nagy hallgatások, félreértések, meghatódások, szenvedélyes csókok.

Csabát és Katit Ilona ismertette meg egymással, talán, hogy tiszta helyzetet teremtsen. Az ismerkedés sikeres volt.

Azért a levelezés Ilonával továbbra is maradt. És kirándulások hármasban: Csaba és a két lány.

Ilona rendszeresen járt Pestre, ilyenkor rendszeresen találkozott Csabával is. Közben Kati is végzett az egyetemen, és Csabával közösen tervezett helyen keresett magának munkát.

Egyszer sikerült összehozni egy kétnapos találkozót, ahol mind a négyen jelen voltak.

Aztán Ilona és tamás lakodalma Tamáséknál, az ország túlsó felében. Ideiglenesen Tamás szüleinél éltek. Szobájukba lépve az ember Ilona régi szobájában érezhette magát, annyira az ő világa jent meg benne.

Egy év múlva volt Katiék esküvője, amire Ilonáék a terhessége miatt nem tudtak elmenni. Néhány hét múlva megszületett a fűben ülő kisfiú.

Hosszú ideig csak levelzés maradt.

A legközelebbi találkozón készült a fénykép. Katiék egy hétig vendégeskedtek Ilonáéknál. Ekkor már saját (szolgálati) lakásban éltek. Itt már nyomokban sem lehetett felfedezni Ilona régi világát. Aztán még néhány levélváltás, és minden kapcsolat megszakadt.

Tamás talán most sejtette meg, hogy Ilonát több is fűzi Csabához, minthogy a barátnője férje.

Vagy csak az zavarta, hogy úgy érezte, kimaradt valamiből. Zavarhatták Csaba hosszú sétái a két nővel.

Vagy Ilona akarta végleg lezárni a múltat.

Egy (másik) fénykép

 Hárman vannak az önkioldóval készült képen, egy fiú és két lány. Hason fekszenek a fűben. Középen Gábor, a fiú, testhez simuló barna pólóban és a fenekére feszülő szűk farmerban. Jobbján Kati, örvénylő piros-fehér mintás mini ruhában, összesimulva Gáborral, balkezével átölelve a fiú nyakát, aki a jobb kezét magától értetődő természetességgel tartotta Kati csípőjén. Látszik, hogy összetartoznak. Gábor bal oldalán, tisztes távolságot tartva, Rozi, halványkék blúzban és sötét miniszoknyában, állát két kezével

Csak a tekintetek.

Kati mosolyogva néz a fényképezőgépbe, Gábor és Rozi letagadhatatlan vágyakozással néz egymásra.

A történet nagyjából egy évvel korábban kezdődött, egy szerencsés véletlennek köszönhetően ismerkedett össze Gábor és Rozi. Gábor gátlásos, önbizalom hiányos fiú volt, már elmúlt húszéves, de még egy lánnyal sem volt igazi kapcsolata. Rozi már régóta együtt járt Robival, aki ekkor éppen katona volt. Rozi nem áltatta Gábort, kapcsolatuk egyébként is gyakori levelezésben merült ki, mivel Rozi befejezte a főiskolát és hazaköltözött a kisvárosba, Gábor pedig Pesten járt egyetemre. Csak néha találkoztak, amikor Gábor hazament a falujába, ami egészen közel volt a kisvároshoz, ahol Rozi élt. Gábor ebben is valami sorsszerűséget látott. Ezek a találkozások kezdetben inkább kínosak voltak, legalábbis Gábor nagyon annak érezte. Ez még nem az az együtt hallgatás volt, amikor nem zavar a csönd. Nagyon is zavart. Aztán egyszer, talán éppen a kínos hallgatást elkerülendő, moziba mentek. Talán a film hatására, vagy csak egymás közelségének hatására, valami vibrálni kezdett köztük. Gábor már csak Rozira nézett vágyakozva, aki áthajolt hozzá és megcsókolta. Szenvedélyes csókolózásba kezdtek, megszűnt számukra a külvilág. Gábor hazakísérte Rozit, a kapuban újabb csókkal búcsúztak. Talán csak a megfelelő hely hiánya akadályozta meg őket abban, hogy ne álljanak meg a csóknál. Rozi egy ideig kerülte a találkozást Gáborral.

Legközelebb Pesten találkoztak, amikor Rozi egy továbbképzésre ment két napra. Rozi panaszkodott, a szállása egyáltalán nem alkalmas tanulásra. Gábor minden hátsó szándék nélkül felajánlotta a kollégiumi szobáját, ahol akkor éppen egyedül lakott. Egy ideig mindketten elmerültek a tanulásban, Gábor az íróasztalnál, Rozi a heverőn. Gábor pihenésképpen főzött egy teát kettőjüknek, és odaült Rozi mellé a heverőre. Egy érintés és beindult a vibrálás. Vad csókolózás, és most nem volt, ami megállítsa őket. Rövid és ügyetlen szeretkezés volt, de Gábornak ez volt az első, és nagyszerűnek érezte. Aztán fogadkozás, ezt nem szabad, soha többé.

A következő továbbképzésnél már ürügyet sem kerestek, hogy együtt legyenek. Felszabadultan, gátlások nélkül szeretkeztek. Ha már vétkezünk, legalább élvezzük alapon. És élvezték, nagyon. Búcsúzáskor persze ezt nem szabad, soha többé.

A harmadik, egyben utolsó továbbképzésre már mindketten úgy készültek, ez már tényleg a vége. Rozi szilárd elhatározással, Gábor szomorú beletörődéssel. Vad, szenvedélyes, egymást marcangoló.

Legközelebbi találkozójukra Rozi a barátnőjével, Katival, érkezett. Nem tudni, volt-e valami hátsó szándéka vele, vagy csak önmagában nem bízott és így akart eleve lehetetlenné tenni egy újabb összeborulást.

Túlzás lenne azt mondani, Gábor és Kati első látásra egymásba szerettek. Mert nem. Órákig kószáltak hármasban, és végére, ha nem is vibrálás, de valami enyhe bizsergés féle kialakult köztük. Megbeszéltek egy találkozót Pesten, Kati is odajárt egyetemre.

Az első csókig már a második találkozójukon eljutottak. Jól érezték magukat együtt, egyre inkább vágytak egymás társaságára. Még a hallgatás sem volt kínos, nem zavart a csönd. Csak a szex nem akart összejönni. Felfedezték egymás testét, a kezeik szinte szeretkeztek, de Kati valahogy mindig kitért. És bár Tamás sokat változott, ne feledjük, még mindig egy gátlásos önbizalom hiányos fiú volt, eszébe sem jutott, hogy direktbe a „tárgyra” térjen.

Kati egy hónapos gyakorlatra egy vidéki gazdaságba került. Az üresen álló építőtábor egyik faházába szállásolták el.  Gábor már az első vasárnap lement hozzá. Kati a vasútállomáson várta. Egy kis kerülővel mentek a faházba, Kati talán az időt próbálta húzni, de Gábor már séta közben szokatlan vágyakozást fedezett fel. a faházba érve azonnal egymásnak estek, de Kati ekkor még ebédre hivatkozva abbahagyta. Ebéd közben már teljesen elmerültek egymásban, talán azt sem tudták mit esznek. Ebéd után aztán már nemcsak átvitt értelemben merültek el egymásban. Gábor próbált gyengéd és kíméletes lenni, de Kati nem hagyta, vad volt és szenvedélyes. Meglepő.

Ezután minden alkalmat kihasználtak, amikor lehetőségük volt a szexre.

Egy hosszú hétvégén hazamentek, Kati a szüleinek is bemutatta Gábort. Levélben már jelezte, nagy változás történt az életében, de részletesebben csak élőszóban számolt be róla, már amennyit közölni akart róla, hogy felkészítse szüleit a Gáborral való találkozásra. Elfogadták, hogy nem szólhatnak bele lányuk magánéletébe, de Gábort meglehetős gyanakvással fogadták. Katinak nem volt saját szobája, a nappalinak használt szobában volt egy heverő, ami Kati hálóhelyéül szolgált, amikor otthon volt. Közösen végignézték az esti filmet a tévében, utána a szülők átvonultak a saját szobájukba. Külön izgalmat adott a dolognak, hogy tudták szomszéd szobában éberen fekszenek, és egyetlen gondolat jár a fejükben: Basszák a kicsi lányunkat. És hát… Igen. Kati most sem fogta vissza magát. Nem kellett nagyon fülelni, hogy pontosan tudják, mi történik.

Gábor lekéste az utolsó vonatot, jó két órát gyalogolt az éjszakában, mire hazaért.

A nyári szünetre Kati szülei, túlesve az első sokkon, elfogadták, hogy Gábor ott aludjon náluk, vagy Kati maradjon éjszakára Gábornál. És azt is látták, Katira jó hatással van a szerelem.

A kirándulás Rozi ötlete volt. Robi még mindig katona volt, és Rozi úgy érezte szüksége van társaságra, kikapcsolódásra. Tamás ekkor is Katiéknál aludt, együtt mentek a vasútállomásra, ahol Rozival találkoztak. Felkerestek egy várromot is, annak az udvarán készült a fűben fekvős kép. Keskeny és meredek falépcsőkön lehetett feljutni a várfalakra. Az egyik ilyen lépcsőnél Gábor alulról fényképezte a lányokat. Rozi kihívóan visszanézett és kissé előre is hajolt, hogy biztosan elővillanjon a bugyija.

Nem sokkal ezután készült az a bizonyos fénykép.

Az esti búcsúzásnál Gábor és Rozi az illendőnél talán szorosabban és hosszabban ölelték át egymást. A testük még emlékezett.

Mégis. Ekkor szakadt el az utolsó szál, ami egymáshoz kapcsolta őket.

Olvasónapló

Patrick White: Az élet fája

A szakszervezeti könyvtárból mentettem haza sok más egyéb könyvvel együtt, amikor azt felszámolták.

Az író számomra teljesen ismeretlen volt, most, hogy egy kicsit utánanéztem, kiderült, Nobel díjas. Az egyetlen Nobel díjas ausztrál író. Ennyit az irodalmi műveltségemről.

Egy mondat a Zentai Éva által jegyzett előszóból:

„A kiélezett társadalmi ellentmondások nagyjából konszolidálódtak (hiszen a bennszülötteket még a múlt században kiirtották), a hetvenéves munkásmozgalom pedig az opportunista szakszervezetek befolyása alá került.”

A regényhez nem sok köze van, de nem lehet, hogy az olvasó kellő ideológiai felvértezettség nélkül olvasson, és esetleg mindenféle hibás következtetést vonjon le. Nem tudom, 1972-ben, amikor a regény magyarul megjelent, kötelező volt-e ilyen mondatokat leírni, vagy ezt a szerző küldetéstudata diktálta. Vagy ez volt az ára a regény megjelenésének?

Néhány szó a fordításról. Szokatlan mondatszerkezetek, szokatlan szókapcsolatok, sajátos nyelvezet. A fordító, Vajda Endre, általában jól oldja meg ezt a nehéz feladatot, de nem mindig. Egy példa:

„Egyesek ugyan, a vízhatlan cseréppel fedett, magyalsövényes, téglafalú villák lakói, akik a természetbe belegázolása árán vetették itt meg a lábuk, s ez ok miatt előszeretettel nevezték magukat erkölcsi lénynek, hangoztatták: botrány, hogy Quigleyék roskatag tanyája párás estéken milyen baromfiganészaggal árasztja el ezt az immár lakóterületté vált helyet, s ezt szóvá kellene tenni a községtanácson.”

Ez a „akik a természetbe belegázolása árán vetették itt meg a lábuk” tagmondat szerintem nincs lefordítva, persze értjük, de ez akkor sem egy magyar mondat, és nem ez az egyetlen ilyen.

Néhány mondatot a regényről is.

Családregény? Telepes regény? Talán mindkettő.

Stan és Amy Parker története. Valamikor a 19. század végén kezdődik, amikor Stan megtelepszik a farmján, és jószerint csak rajta múlott, mekkora darabot kerít be magának, és Stan halálával ér véget, amikor már annyira benépesül a környék, hogy, mint az idézett mondatból is látható, a környékbelieket már zavarja a trágyaszag.

A változások alig hagynak nyomot a házaspár életében. Életük folyamatos küzdelem a természet erőivel, esővel, viharral, árvízzel, aszállyal, tűzzel. Mindennek önmagán túlmutató, jelképes jelentése is van. Jelentéktelennek tűnő események is, egy kisborjú születése, egy idegen megjelenése, egy az úton ellovagló elegáns nő, fontos jelentőségűvé válik.

Gyermekeik velük nőnek fel a farmon, külső hatások alig érik őket, mégis idővel teljesen reménytelenné válik, hogy megértsék egymást.

Végül egy kis epizód.
Befogadtak egy egyedülálló öreg németet. Megengedték neki, hogy az egyik melléképületben lakjon, viszonzásul besegített a farmon végzendő munkákba. Az első világháború kitörésekor a környékbeliek elkezdték ellenségként kezelni, végül odáig fajult a dolog, az öreg maga kérte vigyék be a városba, megpróbál ott boldogulni.

Elképesztő.