MMS

Micheller Mirtyll és a Swinguistique.

Micheller Mirtyllt először a Benkó Dixiland közreműködőjeként hallottam egy, a tévé által is közvetített, koncerten. Akkor elintéztem annyival, jó-jó, de Kósa Zsuzsa jobb volt.

Egyrészt, és tudom, hogy ez helytelen, de jazz énekesnők teljesítményét még mindig Kósa Zsuzsához mérem, és elég kevesen ütik meg a mértéket. Másrészt Benkó Sándor is utalt Kósa Zsuzsára egy rosszízű megjegyzés kíséretében. (Nem az énektudásával vagy előadói kvalitásaival kapcsolatban.)

Aztán, ebben nem vagyok egészen biztos, a Népszabadság Magazin egyik Páros interjújában találkoztam vele, itt értesültem róla, hogy Swinguistique néven van egy saját zenekara. Kíváncsivá tett, irány a Youtube, és nagyon tetszett, amit hallottam. Ebben a formációban már az összehasonlítgatásnak sem volt semmi értelme, hisz ez már teljesen más.

Így az e havi jazzszerdán már valamennyire ismerősként hallgathattam, ha élőben most is hallottam először.

Gypsy Swing. Ezzel határozzák meg az általuk játszott zenét. Ha már Gypsy Swing, akkor nem megkerülhető Django Reinhardt, nem mérceként állítva Django Reinhardtot, de mindenképp szükség van egy nagyon jó gitárosra. Szerencsére nem kellett nélkülözni, Pintér Tibor egy igazán virtuóz gitáros. (A félreértések elkerülése érdekében: nem az a Pintér Tibor, aki lóháton szokott énekelni.)
Ízelítőül először egy olyan dalt, amiben háttérben marad a gitár, de az este folyamán rám ez volt a legnagyobb hatással.

És egy másik dal, sokkal vidámabb.

A vőlegény (vagy a pénz)

„„Világéletemben mindig pénzre vágytam” – írja egy vallomásos novellájában Szép Ernő. És ki nem? Édesapám mondása kívánkozik ide: „Engem nem izgat a pénz. MEGNYUGTAT!” Szép Ernő életét is – mint ahogy sokunkét – végigkísérte a pénz utáni sóvárgás. Nem a felnőttes, beosztó, megfontolt, józan gondolatainkra utalok most, hanem az infantilisebb, álmodozó énünket szólítom meg. Nem azt a bölcset, aki szükségleteink és lehetőségeink kényes egyensúlyát megteremtve az anyagi világban vágyait értelmesen megmetszette. Nem! A minden emberre jellemző vidám és mámoros, végiggondolatlan és felelőtlen ábrándozást hívom tanúnak erre a komédiára, melynek címe: Vőlegény. Elvárunk tehát minden olyan nézőt, aki már elérkezett személyiségfejlődésének azon fokára, hogy nem szégyelli „alantas” vágyait a föníciaiak találmányával kapcsolatban, aki igenis ki meri mondani, hogy a pénz azért jó, ha van!”

Ezekkel a szavakkal ajánlja a rendező, Naszlady Éva, a darabot. Mint ebből is kiderül a z előadás főszereplője a pénz. A pénz, vagy annak hiánya motiválja a szereplőket, teremti a konfliktusokat, bonyolítja a cselekményt. Valamennyire talán jogosan, az alapkonfliktus valóban a pénz körül forog.  Adott egy hölgy, aki egy leendő gazdag férj oldalán kívánná megtalálni a boldogságát, és adott a „vőlegény”, aki a várható hozományból próbálná rendezni az éltét. Mégis. Azzal, hogy a pénz vált abszolút főszereplővé sok minden elsikkad. Elsikkad a szerelem is, ami az előzmények ismeretében hihetetlen módon, mégiscsak mindent legyőz. Teljesen elsikkad a darab líraisága, ami ha megbújva is, része a darabnak, de csak az előadástól elvonatkoztatva, csak a szövegre koncentrálva fedezhetünk fel. És elsikkadnak maguk a szereplők is, hogy kicsodák ők pénz nélkül, hogy esetleg egy társ mellett képesek jobbá válni, feltámasztani jobbik énjüket.

A teljes első felvonást végig rohanják, és végig kiabálják, néha már követhetetlenül és érthetetlenül, és jó darabig nem is lehet tudni, mire ez a nagy izgalom. Igazából mellékes körülmény, hogy az ízlésem ellen való ez színházi harsányság, de itt már nem maradt lehetőség a fokozásra, nem volt helye az árnyalatoknak, és összemosta a szereplőket.

A polgári miliő lepusztultságát ferdén felrakott képekkel próbálták jelezni, ami elsősorban mégiscsak a rendetlenséget idézi. Jelezhetné persze a reménytelen beletörődést is a helyzetükbe, ha másfelől viszont nem ügyelnének a látszatra.

Azt a fajta kettősséget, hogy szerepet kell játszani a szerepben, egyedül Besenczi Árpád tudja úgy eljátszani, a családfő szerepében, hogy teljesen hitelesnek is látszik, a néző mégis tudja, most képmutat.  Hibátlan még Wellmann György a vőlegény apjának szerepében, de neki nem kell képmutatnia, elég, ha a karaktert hozza. A többi szereplőnek nem igazán megy ez a játékmód.