Negyven év

Egy kicsit most zavarban vagyok. Tegnap volt az évfolyam találkozónk, negyven éve végeztünk a Műegyetemen. Néhányan jelezték, néha-néha olvassák a blogomat. Nagyon örülök neki, de az mégiscsak zavarba ejtő, ha az írásom esetleges szereplője, egyben olvasóm is. Legalábbis számomra.

Negyven év. El sem hiszem.

Délelőtt előadások. Gyülekezés, regisztráció. Ki kicsoda játék. Van, akit kapásból felismerek, van, akiről fogalmam sincs. Aztán később esetleg beugrik, vagy úgy távozik, hogy nem tudom ki volt. Teljesen természetes. Erre a találkozóra is több mint százan jöttünk össze, és a pontos számot nem tudom, de 300 körül végeztünk annak idején, volt akiről akkor is éppen csak annyit tudtam, hogy tudom kicsoda, és voltak, akikkel szorosabb kapcsolatban voltam. Van aki, alig változott, van, aki teljesen más lett.

Jelenlevő egykori oktatóink, könnyedén el tudtak vegyülni köztünk.

Negyven év után találkozhattunk Hiennel, vietnami évfolyamtársnőnkkel. Azt hinnénk teljesen más világ, de nem. Ugyanazok konfliktusok családon belül, és ugyanazok a problémák a társadalomban.

Az előadások zöme – egykori oktatóink és olyan évfolyamtáraink tolmácsolásában, akik e területen tevékenykedtek vezető pozícióban – az egyetemi oktatás egykori és jelenlegi helyzetével foglakoztak.

A műsorvezető – egykor rádiósként közismert, pályaelhagyó évfolyamtársunk – az előadások között készített felméréseket, csak úgy kézfeltartásos alapon, a gyerekek, unokák, feleségek, munkahelyek számáról, anyagi helyzetünkről.

Egy ideig egyre nőttek a különbségek a betöltött pozíciót és keresetet tekintve, mostanra szinte mindenki nyugdíjas lett.

Egy másik pályaelhagyó, aki Cseh Tamásról emlékezett meg előadásában, említette, ő igazából 1970-ben lett pályaelhagyó, (ekkor kezdtük az egyetemet) és az egyetem befejeztével csak visszatért hozzá. Mint már a kényszerpálya-választás kapcsán említettem, valahogy én is így vagyok, csak nem tértem vissza. De vajon mihez?

Délután a menzán folytatattuk, egy kis étel és ital mellett, most már kötetlenebb formában.

Ekkor már sokkal több ember tűnt ismerősnek, de volt, amikor megkérdeztem az egyik szervezőt, ki volt, aki most távozott, és ő sem tudta.

Talán öt év múlva.

Olvasónapló

Thomas Mann: Egy szélhámos vallomásai

„Thomas Mann-nak a mai polgári társadalomról való ironikus-önironikus bírálata itt egészen új, teljességgel eredeti tárgyat választ: csak a szélhámos tud ma, a hanyatló polgárság világában eljutni személyiségének önélvezetéhez.”

Lukács György fenti mondata olvasható a könyv hátsó borítóján. Nem tudom. Talán neki mindenről ez jutott eszébe. Már csak a munkásosztály vezető szerepe hiányzik. Amúgy talán igaza is van, de a könyvet olvasva én mégsem elsősorban a hanyatló polgárságra gondoltam. És még másodsorban sem.

A regény főhőse Felix Krull, nagypolgári családból származik, apja pezsgőgyáros, rossz minőségű, de nagyon előkelőnek tűnő pezsgőket gyárt. Ez is egyfajta szerepjáték. A család szabados, laza erkölcsű életvitelt folytatott, ami kiváltotta a városka lakóinak nem tetszését. Felix korán ráébred előnyős testi adottságaira és szerepjátszó képességére, és ki is használta ezeket.

A család anyagi tönkremenetele, és az apa öngyilkossága után a nagybácsi vette kezébe a család sorsának elrendezését. Felixet egy párizsi szállodatulajdonos barátjának ajánlotta figyelmébe. Előbb azonban meg kellett úszni a katonaságot. Felix a sorozáson végig azt bizonygatta, hogy minden vágy a katonaság, és tökéletesen egészséges, közben teljesen hitelesen eljátszott egy epilepsziás rohamot, pontosan felidézve és elbagatellizálva a kórelőzményeket. Előzőleg alaposan felkészült rá. Természetesen alkalmatlannak nyilvánították.

A szállodában személyiségétől megfosztva, Armand-ként, mint liftes fiú kezdett. Testi adottságait kihasználva, de nem visszaélve vele, kapcsolatot teremtett a vendégekkel, nem válogatva férfiak és nők között, jelentős mellékjövedelemhez jutott. Liftes fiúból előléptették pincérré, ahol egyre feljebb került a hierarchiában. Kezdett kettős életet élni, szabadidejében előkelő úrként jelent meg különböző helyeken. Úgy hozta a véletlen, hogy Venosta márkival mindkét minőségében összeakadt. A márkit a családja éppen egy világkörüli útra akarta küldeni, hogy elszakítsa a család számára vállalhatatlan szerelmétől, egy színésznőtől. A márki ötlete volt a szerepcsere.

Amikor számomra a legizgalmasabbá vált volna az egész, Venosta márki szerepét játszva Felix beleszeret egy lányba, ami egy érdekes, bonyolult és nehezen feloldható helyzet, hirtelen kurtán-furcsán véget ér a regény.

Kár.

Szerintem itt kellett volna kezdeni.

Éveim - 1964

1963 itt.

Ekkor 13 éves voltam.

Elöljáróban egy dal, ez is egy emlékezés 1964-re.

A szokásos kitekintés:

Megalakult a PFSZ.

Tonkini incidens – ok vagy ürügy az USA hadseregének vietnami jelenlétére, a háború kiterjesztésére.

Leváltották Hruscsovot, Brezsnyev követte őt az SZKP főtitkári posztján.

Átadták az Erzsébet hidat.

Olimpia Tokióban – 10 magyar aranyérem.

Cassius Clay (ekkor még így hívták Muhammed Alit) profi világbajnok lett Sonny Liston legyőzésével.

Irodalmi Nobel díjat kapott Jean-Paul Sartre, Béke Nobel díjat Martin Luther King.

Ekkor születtek: Nicolas Cage, Szulák Andrea, Für Anikó, Kispál András, Tracy Chapman, Varnus Xavér, Hevesi Tamás, Keanu Reeves, Borbély Szilárd, Lenny Kravitz

Elhunytak: Dzsaváhariál Nehru, Szilárd Leó, Cole Porter, Ian Fleming, Palmiro Togliatti

Furcsa dolog, de az összes olimpia közül a tokiói maradt meg legjobban az emlékezetemben, pedig csak rádióban hallgattam, az idő eltolódás miatt a reggeli órákban. volt, hogy elindultam iskolába, de útközben még elakadtunk valamilyen fontos közvetítést végig hallgattunk valamelyik osztálytársunknál, gondolván, ha a félosztály késik, csak nem kapunk büntetést. Nem kaptunk. Különösen emlékezetes a magyar-szovjet vízilabdadöntő.

Togliatti haláláról jutott eszembe egy kép, Renato Guttoso: Togliatti temetése című festménye. Talán valamikor a hetvenes években volt egy Guttoso kiállítás a Műcsarnokban, akkor találkoztam ezzel a képpel. Felfedezhetőek rajta az akkori kommunista vezetők.

Sok lényegesre nem emlékszem ebből az évből.

Az osztályunk tartott egy vidám jelenetekből álló műsoros estet a kultúrházban, a bevételt felhasználandó a nyolcadik osztály végére tervezett osztálykiránduláshoz, ami aztán elmaradt.

Valamikor ősszel anyu ismét kórházba került, most csak egy előre tervezett visszér műtét volt, de akkoriban ez is egy hét bennfekvést jelentett. A tyúkok és disznók ellátása rám és a húgomra maradt, illetve húgom barátnője vállalta, hogy besegít, ő is nálunk aludt. Beosztottuk, hogy ki kel fel korábban tüzet rakni. Egyik nap, amikor nem én voltam soros ébresztett a húgom, hogy nem gyulladt el tűz segítsek neki. mikor végre begyulladt, hogy gyorsabban melegedjen a víz levettük a karikákat a tűzhelyről, de amikor a nagy fazék vizet fel akartam tenni, a fazék alja elakadt a tűzhely szélében, a víz kiborult, egyenesen a tűzre. Kezdhettük elölről.

Ekkor már túl voltam az első spontán megömlésen, és már nemcsak spontán történt. Sokáig azt gondoltam, ajtószárnyra kapaszkodva keresni gyönyört, az én egyéni perverzióm, de Sztankay Ádám egyik írásából kiderült, nem voltam egyedül.

Szerelmes voltam az osztálytársamba, Évába, de az annyira titkos volt, hogy még neki sem árultam el.

Ha jól emlékszem, ekkor már hozzám is eljutott a Beatles:

És egy dal itthonról:

Jazzszerda

Menthetetlenül jön a nyár. Elhangzott az évad utolsó koncertje a jazzszerda sorozatban.

Mókus és Fabula Rasa.

Találkoztam már a zenéjükkel, tetszett is de nem igazán ismertem. Élőben pedig most találkoztam vele először.

Nem is tudom, miért maradt ki eddig, azt a zenét játsszák, ami igazán közel áll hozzám.

Nem igazán jazz? Nem. De nem áll távol tőle. És a program teljes címe: Jazz és világzenei sorozat.

Szóval világzene. Sok minden belefér. Talán sokan vissza is élnek vele.

Szirtes Edina Mókustól kaptunk egy kis looper show-t is, azonkívül, hogy kitűnő énekes és hegedűs.

Balogh Guszti magyarul és cigány nyelven énekelt, élményt nyújtóan.

Cserta Balázs mindenféle fúvós hangszert megszólaltatott: dudát, tárogatót, klarinétot, szaxofont, és valamilyen elektronikus ketyerét is, de szerintem egy darab csőből is zenét tudott volna varázsolni.

Kertész Ákos minimál dobfelszerelésen bemutatott játéka engem Dés Andrásra emlékeztetett.

A zenekarban játszott még Varga Kornél gitáron és Földes Gábor basszus gitáron.

Az előadás kezdete előtt aggódva figyeltük a közeledő vihart, és bizakodtunk, hogy közben átvonul felettünk. Nem volt szerencsénk. Az előadás második felében az ablakokon már szinte folyamatos villámfény szűrődött be az ablakokon. Amikor véget ért zuhogott az eső és fújt a szél, volt esernyőnk, de a viharos szélben semmit nem ért, amire a parkolóban az autóhoz értünk, teljesen eláztunk. A kocsiban Pici megjegyezte, neki ez ennyit nem ért meg. Nekem igen.

És akkor néhány ízelítő.

Elsőnek József Attila: Mámor című megzenésített verse. A koncerten ezt sem egyedül adta elő Mókus. Egyben példa a looper használatára.

Sír az egyik szemem…

Szirtes Edina Mókus szerint a legdurvább hangzású dal, ami elhangzott a koncerten. Szerintem is. De tetszik.

Végül pihentetőnek a Madaras, amit a közönség is megtanult. Szolmizálva is.

Egy ügyű emberek

Nem szeretem az egy ügyű embereket, akiknek minden tette, gondolata egy ügy körül forog, egész életükkel azt szolgálják. Fakadhat ez egy nemes ügy érdekében is, de lehet, hogy csak bennünket ért igazságtalanság és az azt követő tehetetlenség, kiszolgáltatottság érzéséből.

„A gyűlöletes csapda, amelybe én magam másztam bele, a kitervelt álnokság, elvetemültség annyira fölajzott, hogy képtelen voltam kikapcsolni. Naponta többször csikorgattam a fogaimat, összeszorítottam az öklömet.”

(Csaplár Vilmos)

Igen, én is kerültem már hasonló helyzetekbe, de eddig még mindig sikerült túllépni rajta. Csak ennyiről nem szólhat az életem.

Tasnádi István: Közellenség

Műfaja szerint „zenés uszítás”, a zalaegerszegi színházban.

A szerző Kohlhaas Mihály történetét dolgozta fel, a lovak szemszögéből elmesélve az eseményeket. Dramaturgiailag leginkábba narrátor szerepe jut nekik, de véleményüket kifejtve kommentálják is az eseményeket. Miután ők a legtöbb esetben nem résztvevői történetnek, a nézők is egyfajta távolságtartással figyelhetik az eseményeket. Az ő szempontjukból Kohlhaas akkor követi el a bűnt, amikor otthagyja őket Tronkai Vencelnél, még ha a csődör mentegeti is gazdáját, és próbálja őt megérteni. „Egyik erénye elhatalmasodott fölötte.”

Azért közbevetném – ha már az ő szemszögükből látjuk az előadást – az igazi vesztesek mégiscsak a lovak. Kohlhaas Mihály a saját döntései alapján, jutott oda, ahova jutott, és lett volna esélye másképp is alakítani a dolgokat, de a lovaknak semmi esélye nem volt, útjuk egyenesen vezetett a vágóhídra.

Zenés.

Szerencsére nem egy elmusicalesített darab. A zenekar végig a színpadon van, illetve a színpad baloldalán levő emelvényen, a nézők egy részének takarásban. Kiemeli a darab hangulatát, Brechtet idéző songok.

Az egész előadásnak éreztem Brechtre emlékeztető jellegét. Ahogy a lovak, ha nem is kívülállóként de a nem aktív résztvevőként véleményt mondanak a történtekről, és szereplőkről, kilépésük a szerepből, és a közönséghez fordulás, az elhangzó dalok, engem mind Brechtre emlékeztettek.

Uszítás?

Mint az elején is írtam, nem szeretem az egy ügyű embereket, de mit tehet a „keményen dolgozó kisember”, ha úgy érzi, kiszolgáltatott helyzetbe kerül, és mindenhol sorompókba ütközik, nem tud kitörni a helyzetéből?

A lovakat lelövik, ugye?

?