Negyven év

Egy kicsit most zavarban vagyok. Tegnap volt az évfolyam találkozónk, negyven éve végeztünk a Műegyetemen. Néhányan jelezték, néha-néha olvassák a blogomat. Nagyon örülök neki, de az mégiscsak zavarba ejtő, ha az írásom esetleges szereplője, egyben olvasóm is. Legalábbis számomra.

Negyven év. El sem hiszem.

Délelőtt előadások. Gyülekezés, regisztráció. Ki kicsoda játék. Van, akit kapásból felismerek, van, akiről fogalmam sincs. Aztán később esetleg beugrik, vagy úgy távozik, hogy nem tudom ki volt. Teljesen természetes. Erre a találkozóra is több mint százan jöttünk össze, és a pontos számot nem tudom, de 300 körül végeztünk annak idején, volt akiről akkor is éppen csak annyit tudtam, hogy tudom kicsoda, és voltak, akikkel szorosabb kapcsolatban voltam. Van aki, alig változott, van, aki teljesen más lett.

Jelenlevő egykori oktatóink, könnyedén el tudtak vegyülni köztünk.

Negyven év után találkozhattunk Hiennel, vietnami évfolyamtársnőnkkel. Azt hinnénk teljesen más világ, de nem. Ugyanazok konfliktusok családon belül, és ugyanazok a problémák a társadalomban.

Az előadások zöme – egykori oktatóink és olyan évfolyamtáraink tolmácsolásában, akik e területen tevékenykedtek vezető pozícióban – az egyetemi oktatás egykori és jelenlegi helyzetével foglakoztak.

A műsorvezető – egykor rádiósként közismert, pályaelhagyó évfolyamtársunk – az előadások között készített felméréseket, csak úgy kézfeltartásos alapon, a gyerekek, unokák, feleségek, munkahelyek számáról, anyagi helyzetünkről.

Egy ideig egyre nőttek a különbségek a betöltött pozíciót és keresetet tekintve, mostanra szinte mindenki nyugdíjas lett.

Egy másik pályaelhagyó, aki Cseh Tamásról emlékezett meg előadásában, említette, ő igazából 1970-ben lett pályaelhagyó, (ekkor kezdtük az egyetemet) és az egyetem befejeztével csak visszatért hozzá. Mint már a kényszerpálya-választás kapcsán említettem, valahogy én is így vagyok, csak nem tértem vissza. De vajon mihez?

Délután a menzán folytatattuk, egy kis étel és ital mellett, most már kötetlenebb formában.

Ekkor már sokkal több ember tűnt ismerősnek, de volt, amikor megkérdeztem az egyik szervezőt, ki volt, aki most távozott, és ő sem tudta.

Talán öt év múlva.