avagy megerőszakolni Shekespearet.
Makrancos hölgy
Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban.
Elöljáróban egy
részlet a rendező, Verebes István, ajánlásából:
„A vígjáték címe
magyarul: MAKRANCOS
HÖLGY. Az eredeti (angol)
címe: THE TAMING OF THE SHREW. TAMING: magyarul megfékezést, megzabolázást,
szelídítést jelent. A SHREW hárpiát, házsártost, sárkányt, de jelent okosat,
eszeset, erőset, marót, éleset, keményet, metszőt is. A hárpiára azt is
mondhatnánk, hogy „perszóna”. Ami pedig rokon értelmű a „személyiség”
kifejezéssel. Vagyis érthetjük úgy is az eredeti címet, hogy A SZEMÉLYISÉG
MEGRENDSZABÁLYOZÁSA.”
Ez nekem egy kicsit
zavaros, és nagyon erőltetett, de ettől akár még jó is lehetne az előadás.
Semmi kifogásom az ellen, ha egy darabot aktualizálnak, hisz
a színház nem múzeum, rólunk és nekünk kell, hogy mondanivalója legyen. De
vajon mit akar az rólunk mondani, hogy a darab első 5-10 percébe egy erősen
lebutított nyelven társalognak, olyan „megizélni a zizét” stílusban. Vannak
erősen leépült, alkoholista ismerőseim, de ennél ők is sokkal
szofisztikáltabban fejezik ki magukat. És később ugyanezek a szereplők veretes
shakespeare-i mondatokat mondanak, néha egy-egy izével fűszerezve.
By Alex dala is hordozhatna többlet mondanivalót, de
szembeállítani a 75. szonettel (Az vagy nekem…) teljesen értelmetlen. Jól el
vannak azok egymás mellett.
Kata és Petruchio kivételével az összes szereplő tiri-tarka
rongyokban játszik. Teljesen fölösleges a szerepcserékhez átöltözni, egyrészt
egyiküket sem ismerik, másrészt semmi lényegi különbség nincs a ruházatuk
között.
Petruchio (Sztarenki Pál) erősen manipulatív személyiség, akit
legjobb messziről elkerülni.
Kata (Pap Lujza), aki állítólag egy okos, erős akaratú,
független nő, nem ismeri ezt fel, simán belesétál a csapdába, mert csapdahelyzetbe
kerül, tagadhatatlan. Férjhez megy az
első férfihez, aki hajlandó őt elvenni. Különösebb ellenvetés nélkül tűri, hogy
a férje gyötörje és megalázza őt, szinte minden ellenállás nélkül válik egy
akarat nélküli bábbá.
Nyílszíni tapsot kapott a nászéjszaka jelenet. Valóban
gyönyörű, de hamis. Sőt duplán hamis. Olyan nincs, hogy a szerelemben csak az
egyik fél szárnyal, illetve van, de az nem szerelem. És az is hamis, hogy
napközben gyötrök és megalázok valakit, aztán éjszaka tökéletes gyönyört adok neki.
És igen a gyönyörnek kölcsönösnek kellene lennie, talán a két hamisság egy
tőről fakad.
Remélem nem azt akarta ez a jelenet sugalmazni, hogy a nőnek
a kapott gyönyörökért cserébe meg kell alázkodnia, alá kell vetnie magát a
férfi akaratának?
„ Igazán nem is értem, ha szeretek valakit, azt
azért szeretem, mert olyan, amilyen. Miért akarnám akkor megváltoztatni őt,
hogy olyan legyen, akit esetleg már nem is szeretek? De miért is keresek én a
szerelemben logikát.”
Írtam ezt egy régi postban.
De ki beszél itt szerelemről? Hisz Petruchio nyíltan bevallotta őt csak a
hozomány érdekli, miért is akarná, hogy Kata igazi társa legyen?
Reménytelen. Legalábbis Kata
szempontjából.
Ami a többi szereplőt illeti,
annyira kidolgozatlan és elnagyolt karakterek, egymással felcserélhetőek, hogy
szinte teljesen érdektelen, mi történik velük.
Nehéz kedvelni egy olyan
darabot, melyben egyetlen szerethető szereplő sincs.
És a végén az az operettes
tapsrend.
Na, ne!
