Boldog új évet :)

ALKALMI VERS

Az uj évet (ócska tárgy!)

Kell megénekelnem,

Hálálkodva, ahogy illik,

Poharat emelnem.

Mit van mit kivánni még

Ily áldott időben? -

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Olcsó legyen a kenyér,

A gabona áros;

Jól fizesse a tinót

S nyerjen a mészáros,

Mérje pedig szöszön-boron,

Font kijárja bőven.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Senkinek a nyakára

Ne vigyenek kontót;

Valaki csak ráteszen,

Nyerje meg a lottót;

Annyi pénzünk legyen, hogy!

Még pedig pengőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Szegény ember malacának

Egy híja se essék;

Messze járjon dög, halál,

Burgonya-betegség;

Orvos, bakó a díját

Kapja heverőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Tücski-hajcski baromnak

Sokasuljon lába;

Boci járjon mezőre,

Gyermek iskolába;

Gyarapodjék a magyar

Számra, mint erőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Kívül, belül maradjon

Békében az ország;

A vásárra menőket

Sehol ki ne fosszák.

Béke legyen a háznál

És a szívredőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

A biró is, mint eddig,

Tisztét jól betöltse:

Víz kedviért a babát

Soha ki ne öntse;

Emberiség, igazság

Egyik serpenyőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Zenebona, babona,

Huzavona vesszen!

Visszavonás, levonás

Minket ne epesszen.

Legyen egység, türelem,

Hit a jövendőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Nagy uraink (ha élnek)

Nőjenek nagyobbra;

Áldozzanak, legyen is mit,

Mégse üssék dobra;

Nemzetiségünk mellett

Buzogjanak hően.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Író pedig írónak

Szemét ki ne ássa, -

Ne is legyen az idén

Napfogyatkozása

Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,

S előfizetőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Mire üssek még pohárt?

Asszonyi hűségre?

Barátság-, polgár-erény-,

Vagy mi más egyébre?

Hiszen ezek közöttünk

Vannak kelendőben.

Tudj' Isten, mi minden nincs

Ez uj esztendőben!

(1853)
(Arany János)

Csík

Maradt még egy pótolni valóm. A karácsonyi e3lőtti készülődésben elmaradt a beszámoló, pedig megér néhány mondatot.

Csík zenekar koncert a sportcsarnokban.

Akár felkiáltójellel is írhattam volna, de erről majd később.

Hétre hirdették a kapunyitást, negyednyolc tájban értünk oda, kapu zárva, vagy százméteres sor, mi mást tehettünk volna beálltunk a sor végére, és vártunk türelmesen. Amikor a kapuból visszanéztünk, már legalább dupla hosszú volt a sor.

Amikor a jegyeket megvettük, azt mondták, a küzdőtéren nem lesz ülőhely, Pici közölte ő aztán nem fogja végigállni a koncertet, a tribünre vettünk jegyet. Így meglepve láttam, hogy a küzdőtér felét elfoglalják az ülőhelyek, először háborogtam egy sort, hogy átvertek, de kiderült oda csak kiválasztottak juthatnak be. Vannak helyek, amelyek közönséges halandók számára elérhetetlenek. Igazából ez azokkal volt kiszúrás, akik a küzdőtérre váltottak jegyet, arra számítva, testközelből láthatják a zenekart, ehelyett tisztes távolságból szemlélhették csak.

Városunkban már megszokottá vált, hogy ilyen eseményeken mindig akad egy politikus, aki ellenállhatatlan vágyat érez, hogy szóljon a közönséghez. Ez most sem maradhatott el, most spontán füttykoncerttel fogadva. De most tényleg, senki nem azért megy oda, hogy rosszul megfogalmazott közhelyeket hallgasson a magyarság nem tudom mijéről (pedig figyeltem). Nem hiszem, hogy tanultak belőle.

Csak érdekességként. Voltunk Falusi Marian koncertjén, aztán Hévízen Presser koncerten, ahol Falusi Marian volt a vendég, itt pedig Presser Gábor lépett fel vendégként, de ezzel lezárult a sorozat, semmi esély, hogy a legközelebbi koncerten, amire eljutunk, a Csík zenekar legyen a vendég.

Zsúfolásig megtelt a sportcsarnok, ami azért elgondolkodtató. Amíg a Csík zenekar „csak” népzenét játszott, szűkkörben volt csak ismert, és semmi esélye nem lett volna, hogy városunkban megtöltsék a sportcsarnokot, és most is kockázatos lenne, mondjuk a Muzsikás együttest bevinni oda, a Kispál és borz fénykorában is esélytelen lett volna rá, a Quimby most talán megtöltené, de egészen más közönséggel, mint ami ezen az estén jelen volt. Vagy nagyon ráéreztek valamire, vagy csak egyszerűen menő mostanában Csík zenekart hallgatni. Nem tudom. Mindesetre, amikor koncert előtt végignéztem a közönségen, megkockáztattam azt a kijelentést, sokan lesznek, akik csalódni fognak, és mint néhány visszajelzésből hallottam, valóban.

Én nem tartozom közéjük. Végig énekeltem, és ülve végigtáncoltam az estét. Szerencsére elég nagy volt a hangerő, így talán nem hallatszottam nagyon ki magamból.

Még egy apróság. A sárvári koncertjükről, ami kb. egy héttel előzte meg az egerszegit, már másnap beszámoltak a zenekar facebook oldalán, erről pedig semmi. Miért?
Ízelítőül egy dal:

Karácsony :)

Nagyon szép karácsonyt kívánok mindenkinek :)

KARÁCSONY

I.            

Harang csendül,

Ének zendül,

Messze zsong a hálaének,

Az én kedves kis falumban

Karácsonykor

Magába száll minden lélek.

Minden ember

Szeretettel

Borul földre imádkozni,

Az én kedves kis falumba

A Messiás

Boldogságot szokott hozni.

A templomba

Hosszu sorba

Indulnak el ifjak, vének,

Az én kedves kis falumban

Hálát adnak

A magasság Istenének.

Mintha itt lenn

A nagy Isten

Szent kegyelme súgna, szállna,

Az én kedves, kis falumban

Minden szívben

Csak szeretet lakik máma.

II.  

          

Bántja lelkem a nagy város

Durva zaja,

De jó volna ünnepelni

Odahaza. 

De jó volna tiszta szívből

- Úgy mint régen -

Fohászkodni,

De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent

Elfeledni,

De jó volna játszadozó

Gyermek lenni.

Igaz hittel, gyermek szívvel

A világgal

Kibékülni,

Szeretetben üdvözülni.

III.            

Ha ez a szép rege

Igaz hitté válna,

Óh, de nagy boldogság

Szállna a világra.

És a gyarló ember

Ember lenne újra,

Talizmánja lenne

A szomoru útra.

Golgota nem volna

Ez a földi élet,

Egy erő hatná át

A nagy mindenséget,

Nem volna más vallás,

Nem volna csak ennyi:

Imádni az Istent

És egymást szeretni...

Karácsonyi rege

Ha valóra válna,

Igazi boldogság

Szállna a világra...

(Ady Endre)

Olvasónapló - A Buddenbrook ház

Avagy hogyan tesz boldogtalanná a gazdagság.

Huszonéves koromban sorra olvastam Thomas Mann műveit, de A Buddenbrook ház kimaradt. Nem véletlenül. A családregénytől, mint műfajtól idegenkedtem erősen. Aztán a Karamazov testvérek kedvéért adtam fel előítéletemet, és nem bántam meg.

Ha annak idején mégis belekezdtem volna A Buddenbrook házba, valószínűleg felkerült volna annak a néhány könyvnek a listájára, amit néhány oldal után letettem, és úgy döntöttem, ezt azért mégsem. Annyira távol áll tőlem a regényben ábrázolt világ. Az üzletnek alárendelt emberi kapcsolatok, a látszat fenntartása mindenáron. Mindenki annyit ér, amennyije van neki. És a családi kötelékből kitörni reménytelen, az ára számkivetettség, a társaság megvetése, akárhogyan is bukott embernek számít.
És nem értem: Voltaképpen mivégre az egész?

Aztán úgy a könyv felénél olyan érzésem támad, a csúcson levő, mások életét irányítani akaró emberek ugyanúgy boldogtalanok, mint a többiek. Be lennének zárva egyéniségük börtönébe, ahogy egyik szereplő felismerni véli. De hát ki sem tud bontakozni az egyéniségük, legfeljebb külsőségekben, látszattevékenységekben jelenik meg. Sokkal inkább a cégnek, a céggel szembeni elvárásoknak a foglyai. Az alapító ősnek ez még igazi kihívást és örömforrást jelenthetett, de nekik már csak a kötelességteljesítés öröme maradt, de legtöbb esetben csak a stressz és aggódás marad, és nem hoz boldogságot.

Pedig.

 De hát milyen megvetés sújtja azokat, akik privatizálnak, vagyis kiszállnak az üzletből, és a vagyonukból élik az életüket.

A családot sújtó sok betegség jelképes jelentőségű. Nem tudom, abban a korban tényleg öregembernek számított-e valaki 30 egynéhány évesen. Vagy az öröm nélküli kötelességteljesítés, az elvárásoknak való megfelelés hatására lesz belőlük fáradt, kiégett ember.

Az egyik szereplő kapcsán kapunk egy parodisztikus ábrázolás a bajorokról, megtudjuk, a Buddenbrookok, vagy általában az északi németek, milyennek látják őket.

Nem tartom egészen helyénvalónak, hogy egy műből kiemeljek részeket, de van egy fejezet, ami úgy érzem, kiemelkedik a regényből, ez a kis Hanno Buddenbrook egy napját bemutató rész.

„Látod ezt az ajtót, nyitva van, az udvarról az utcára nyílik. Mi lenne, ha kilépnénk rajta, és az utcán barangolnánk egy kicsit? Szünet van, még van hat percünk; és ugye, pontosan idejére itt lehetnénk. És mégis úgy áll a helyzet, hogy ez képtelenség. Érted te ezt? Itt a kapu tárva-nyitva, nincs előtte kerítés, sem más akadály, semmi, itt a küszöb. És mégsem lépheted át, lehetetlen, már maga a gondolat is képtelen, hogy egy pillanatra kimehessünk…”

Hordalék

Ha december eleje, akkor Hévíz. Egyre több az orosz nyelvű felirat, egyre többet hallani embereket oroszul beszélni. Az oroszok már a fürdőben vannak.

Sikerült azt a mobilt, amiben az aktuális telefonszámok vannak itthon hagyni, így mi senkit nem tudtunk hívni, elvileg az én régi mobilszámomat ismerhették, de lehet, hogy nem is gondolták, hogy az még él, így egy hétig eltűntünk. És azért sem használtam a netet sem egy hétig. Kibírtam.
Teljesen azért nem voltunk elzárva, sok ismerőssel összefutottunk, rég nem látottakkal és majdnem szomszédokkal is.

Valahogy úgy alakult, mindig hévízi tartózkodásunk idejére esik a Príma Primissima díjátadó. Borbás Marcsi marslakónak öltözve műsorvezetőként eljátszotta az izguló kamaszlányt, igazán derűs perceket szerzett. Néha úgy tűnt, a közben látható műsorszámokat a rendező is akkor látta először, és fogalma sincs, hogy mit közvetítsenek, voltak képből kiugró táncosok és képbe belógó karok és lábak legalábbis ezt sugallták, de lehet, hogy szándékos volt. Posztmodern?

Mi lesz, ha az anomália energiája savval érintkezik? Ez a létünket alapvetően meghatározó kérdés foglalkoztat napok óta. Azt hiszem, túl sokat néztem a tévét mostanában.

Egy kis politika. NAV ügy. Szörfölve a tévén belefutottam egy Orbán Viktor nyilatkozatba. Valami olyat mondott, ha valamilyen konkrét hibára vagy bűncselekményre bukkannak, akkor tud intézkedni, de hogy általánosságban rosszul működnek bizonyos intézmények azzal nem tud mit kezdeni. De hát neki, mint miniszterelnöknek konkrét ügyekkel nem szabad foglalkozni, arra ott vannak a megfelelő szervezetek, neki (ha nem is egy személyben, de mint a kormány vezetőjének) csak annyi lehet a feladata, hogy biztosítsa az intézmények hibátlan, jó működését. És ha nem is egy parlamenti vizsgálóbizottságnak, mert lehet, hogy rosszindulatú vagyok, de az ilyen bizottságok a kölcsönös anyázáson kívül eddig különösebb eredményt soha nem tudtak felmutatni, de valamilyen független intézménynek rendszeresen ellenőrizni kellene, hogy például a NAV működésén nincsenek-e rendszerszintű zavarok. Nem tudom, jelenleg van-e ilyen intézmény. Kézi vezérlés esetén, működési zavarok biztos vannak.

A hévízi tartózkodásba belefért egy Presser koncert is. A dalok szerzői verzióit kaptuk, egy szál zongora kíséretében. Néhány dalt elénekelt Falusi Marian is, újabb arcát mutatva be. Közreműködött még Szabó Tamás szájharmonikás is. Ízelítőül egy – így karácsony táján aktuális – dal, ami a koncerten is elhangzott, természetesen ez is szerzői verzióban.

Köztársaság

Semmi politika.

Szálinger Balázs: Köztársaság

Amikor nyáron megjelent a színház műsorterve, csak címmel jelezve a bemutatandó darabokat, megijedtem, valami aktuálpolitikai tézisdrámát próbálnak ránk sózni, ehhez képest akár kellemes meglepetés is lehetett volna az ókori Rómában – Róma alatt most a Római Birodalmat értve – játszódó történet. Kivételesen előzetesen semmi információt nem gyűjtöttem a darabról, így teljesen szűzen ültem be a nézőtérre, ami eléggé foghíjas volt és szünetben még fogyatkoztunk is.

„Caesar retorikai tanulmányok folytatása céljából Kr. e. 75-ben Rodoszra utazott, de útközben kilíkiai kalózok fogságába esett, akik váltságdíj ellenében akarták szabadon engedni. A kalózok 20 talentum aranyat követeltek érte, ő azonban ezen felháborodott, és 50 talentumban határozta meg saját értékét. (20 talentum egy szenátor, míg 50 talentum egy tekintélyes consul értéke volt). Mikor szabadon bocsátották, Caesar alaposan megfigyelte a kalózok búvóhelyét, majd flottát toborzott, melynek élén lerohanta a kalóztámaszpontot. A foglyokat Asia provincia helytartója börtönbe zárta, de Caesar enyhének találta az ítéletet, ezért Pergamonba, a provincia székhelyére ment, kihozatta a börtönből és keresztre feszíttette őket, ugyanis fogsága idején többször megígérte a kalózoknak, hogy így fog elbánni velük, de azok kinevették, mert azt hitték, hogy viccel.”
(Wikipedia)
A darab Caesar életének ezt az epizódját dolgozza fel. Előzetesen kaptunk egy számítógépes animációt Brutus születéséről, talán, hogy korban elhelyezze a nézőket, illetve asszociatív módon felidézze bennük Caesar sorsának beteljesedést. A színpadi játék eléggé vontatottan indul, nem lehet tudni, mi a szart akarnak a kalózok. Nem részletezem, de ez egészen szó szerint értendő. Jó negyedóra eltelik, mire azok a nézők, akik hozzám hasonlóan most találkoznak először a darabbal, tudják, ki kicsoda, és hogyan viszonyulnak egymáshoz.

A főszereplő kétségkívül Caesar, de az alaphelyzetből adódóan, ő az, akivel alig történik valami a darab során. még csak jellemfejlődésről sem beszélhetünk. Érdekes és szellemes, talán elgondolkodtató dialógusokat folytat a kiöregedett rockerre hajazó kalózvezérrel az államformákról. Caesar ekkor még a köztársasági eszme meggyőződéses híve, anélkül, hogy kiderülne, mit is takar ez az eszme. A kalózvezér szerint, a köztársaság lehet egy szép eszme, de a gyakorlatban működésképtelen, és bukásra van ítélve, szemben az ő közösségével, amely mintegy állam az államban működik, és ami engem első közelítésben egy hippi kommunára emlékeztet, ahol mindenki egyenlő, mindenki azt csinálja, amihez a legjobban ért, és minden közös. A vezér azért vezér, mert ő a vezetéshez ért legjobban. Vagy ő ért legjobban a vezetéshez. Ezt a gondolatot teszi magáévá Caesar, illetve továbbgondolva, ha mindenhez ő ért legjobban, mert önbizalomhiányban nem szenved, akkor mindent neki kell csinálnia. Természetesen a kalózok világáról is kiderül, semmi köze a szép elvekhez, vannak, akik egyenlőbbek, és csak az közös, amit vezér annak gondol. Igazából semmi nem az, aminek látszik. A tiszta szerelemről is kiderül, a fiú szexuális szolgálattal fizet az együttlétek megszervezéséért a dadusnak. Nem morális kifogásaim vannak, de a tragédiájukat így már nem tudom igazi tragédiaként átélni.
Hiába a kitűnő színészi játék, hiába a szellemes, elgondolkodtató dialógusok, hiába a sokkoló jelenetek, hiába a jelmeztelenség. Leköt, szórakoztat, elgondolkodtat, de nem érzem, hogy hozzám szólna.

Végül egy kérdés, - lehet, hogy nem egészen pontosan, csak az emlékezetemre hagyatkozom, amiben már én sem bízom – ami elhangzott a színpadon:

Miért tartják a férfiak annyira jó nőnek a háborút, hogy elhagyják érte a kedvesüket?

Egy kép

Egy kép.

Hárman állnak a térdig érő kőfal előtt. Egy régi templom maradványa. Előttük a fűben egy két év körüli kisfiú ül, ő most kimarad a történetből.

Középen áll Ilona, minden szereplő hozzá kapcsolódik valamilyen formában, az ő fia a fűben ülő kisfiú is. Virágmintás mini ruhát visel.

Ilona balján a férje, Tamás, áll. Farmer nadrágban, meztelen felsőtesttel.

A jobbszélen Kati, Ilona barátnője. Valamilyen apró mintás, végig gombos mini ruhában, jóval alacsonyabb Ilonánál.

A történet szereplője még Csaba, aki fényképet készítette, Kati férje.

Ez az utolsó alkalom, hogy ők négyen így együtt vannak. Előtte is ritkán fordult elő ilyen.

Ilona és Kati kislány koruk óta barátnők. Egy dunántúli kisvárosban éltek. Egymás közelében laktak, osztálytársak voltak általános és középiskolában. Érettségi után váltak el az útjaik, bár mindketten Pesten tanultak, továbbra is inkább csak a szülővárosukban találkoztak egymással.

Ilona és Tamás Pesten ismerkedtek össze, valamilyen főiskolás buliban, és kezdtek el járni egymással.

Csaba a húga eljegyzésén ismerte meg Ilonát, és azonnal szerelmes lett bele. Tamás ekkor éppen katona volt. Ilona már befejezte a tanulmányait, és visszament a kisvárosba dolgozni. Csaba a szomszéd faluban élt, de ő még Pesten tanult. Sűrű levelezés, ritka találkozás. Nagy hallgatások, félreértések, meghatódások, szenvedélyes csókok.

Csabát és Katit Ilona ismertette meg egymással, talán, hogy tiszta helyzetet teremtsen. Az ismerkedés sikeres volt.

Azért a levelezés Ilonával továbbra is maradt. És kirándulások hármasban: Csaba és a két lány.

Ilona rendszeresen járt Pestre, ilyenkor rendszeresen találkozott Csabával is. Közben Kati is végzett az egyetemen, és Csabával közösen tervezett helyen keresett magának munkát.

Egyszer sikerült összehozni egy kétnapos találkozót, ahol mind a négyen jelen voltak.

Aztán Ilona és tamás lakodalma Tamáséknál, az ország túlsó felében. Ideiglenesen Tamás szüleinél éltek. Szobájukba lépve az ember Ilona régi szobájában érezhette magát, annyira az ő világa jent meg benne.

Egy év múlva volt Katiék esküvője, amire Ilonáék a terhessége miatt nem tudtak elmenni. Néhány hét múlva megszületett a fűben ülő kisfiú.

Hosszú ideig csak levelzés maradt.

A legközelebbi találkozón készült a fénykép. Katiék egy hétig vendégeskedtek Ilonáéknál. Ekkor már saját (szolgálati) lakásban éltek. Itt már nyomokban sem lehetett felfedezni Ilona régi világát. Aztán még néhány levélváltás, és minden kapcsolat megszakadt.

Tamás talán most sejtette meg, hogy Ilonát több is fűzi Csabához, minthogy a barátnője férje.

Vagy csak az zavarta, hogy úgy érezte, kimaradt valamiből. Zavarhatták Csaba hosszú sétái a két nővel.

Vagy Ilona akarta végleg lezárni a múltat.

Egy (másik) fénykép

 Hárman vannak az önkioldóval készült képen, egy fiú és két lány. Hason fekszenek a fűben. Középen Gábor, a fiú, testhez simuló barna pólóban és a fenekére feszülő szűk farmerban. Jobbján Kati, örvénylő piros-fehér mintás mini ruhában, összesimulva Gáborral, balkezével átölelve a fiú nyakát, aki a jobb kezét magától értetődő természetességgel tartotta Kati csípőjén. Látszik, hogy összetartoznak. Gábor bal oldalán, tisztes távolságot tartva, Rozi, halványkék blúzban és sötét miniszoknyában, állát két kezével

Csak a tekintetek.

Kati mosolyogva néz a fényképezőgépbe, Gábor és Rozi letagadhatatlan vágyakozással néz egymásra.

A történet nagyjából egy évvel korábban kezdődött, egy szerencsés véletlennek köszönhetően ismerkedett össze Gábor és Rozi. Gábor gátlásos, önbizalom hiányos fiú volt, már elmúlt húszéves, de még egy lánnyal sem volt igazi kapcsolata. Rozi már régóta együtt járt Robival, aki ekkor éppen katona volt. Rozi nem áltatta Gábort, kapcsolatuk egyébként is gyakori levelezésben merült ki, mivel Rozi befejezte a főiskolát és hazaköltözött a kisvárosba, Gábor pedig Pesten járt egyetemre. Csak néha találkoztak, amikor Gábor hazament a falujába, ami egészen közel volt a kisvároshoz, ahol Rozi élt. Gábor ebben is valami sorsszerűséget látott. Ezek a találkozások kezdetben inkább kínosak voltak, legalábbis Gábor nagyon annak érezte. Ez még nem az az együtt hallgatás volt, amikor nem zavar a csönd. Nagyon is zavart. Aztán egyszer, talán éppen a kínos hallgatást elkerülendő, moziba mentek. Talán a film hatására, vagy csak egymás közelségének hatására, valami vibrálni kezdett köztük. Gábor már csak Rozira nézett vágyakozva, aki áthajolt hozzá és megcsókolta. Szenvedélyes csókolózásba kezdtek, megszűnt számukra a külvilág. Gábor hazakísérte Rozit, a kapuban újabb csókkal búcsúztak. Talán csak a megfelelő hely hiánya akadályozta meg őket abban, hogy ne álljanak meg a csóknál. Rozi egy ideig kerülte a találkozást Gáborral.

Legközelebb Pesten találkoztak, amikor Rozi egy továbbképzésre ment két napra. Rozi panaszkodott, a szállása egyáltalán nem alkalmas tanulásra. Gábor minden hátsó szándék nélkül felajánlotta a kollégiumi szobáját, ahol akkor éppen egyedül lakott. Egy ideig mindketten elmerültek a tanulásban, Gábor az íróasztalnál, Rozi a heverőn. Gábor pihenésképpen főzött egy teát kettőjüknek, és odaült Rozi mellé a heverőre. Egy érintés és beindult a vibrálás. Vad csókolózás, és most nem volt, ami megállítsa őket. Rövid és ügyetlen szeretkezés volt, de Gábornak ez volt az első, és nagyszerűnek érezte. Aztán fogadkozás, ezt nem szabad, soha többé.

A következő továbbképzésnél már ürügyet sem kerestek, hogy együtt legyenek. Felszabadultan, gátlások nélkül szeretkeztek. Ha már vétkezünk, legalább élvezzük alapon. És élvezték, nagyon. Búcsúzáskor persze ezt nem szabad, soha többé.

A harmadik, egyben utolsó továbbképzésre már mindketten úgy készültek, ez már tényleg a vége. Rozi szilárd elhatározással, Gábor szomorú beletörődéssel. Vad, szenvedélyes, egymást marcangoló.

Legközelebbi találkozójukra Rozi a barátnőjével, Katival, érkezett. Nem tudni, volt-e valami hátsó szándéka vele, vagy csak önmagában nem bízott és így akart eleve lehetetlenné tenni egy újabb összeborulást.

Túlzás lenne azt mondani, Gábor és Kati első látásra egymásba szerettek. Mert nem. Órákig kószáltak hármasban, és végére, ha nem is vibrálás, de valami enyhe bizsergés féle kialakult köztük. Megbeszéltek egy találkozót Pesten, Kati is odajárt egyetemre.

Az első csókig már a második találkozójukon eljutottak. Jól érezték magukat együtt, egyre inkább vágytak egymás társaságára. Még a hallgatás sem volt kínos, nem zavart a csönd. Csak a szex nem akart összejönni. Felfedezték egymás testét, a kezeik szinte szeretkeztek, de Kati valahogy mindig kitért. És bár Tamás sokat változott, ne feledjük, még mindig egy gátlásos önbizalom hiányos fiú volt, eszébe sem jutott, hogy direktbe a „tárgyra” térjen.

Kati egy hónapos gyakorlatra egy vidéki gazdaságba került. Az üresen álló építőtábor egyik faházába szállásolták el.  Gábor már az első vasárnap lement hozzá. Kati a vasútállomáson várta. Egy kis kerülővel mentek a faházba, Kati talán az időt próbálta húzni, de Gábor már séta közben szokatlan vágyakozást fedezett fel. a faházba érve azonnal egymásnak estek, de Kati ekkor még ebédre hivatkozva abbahagyta. Ebéd közben már teljesen elmerültek egymásban, talán azt sem tudták mit esznek. Ebéd után aztán már nemcsak átvitt értelemben merültek el egymásban. Gábor próbált gyengéd és kíméletes lenni, de Kati nem hagyta, vad volt és szenvedélyes. Meglepő.

Ezután minden alkalmat kihasználtak, amikor lehetőségük volt a szexre.

Egy hosszú hétvégén hazamentek, Kati a szüleinek is bemutatta Gábort. Levélben már jelezte, nagy változás történt az életében, de részletesebben csak élőszóban számolt be róla, már amennyit közölni akart róla, hogy felkészítse szüleit a Gáborral való találkozásra. Elfogadták, hogy nem szólhatnak bele lányuk magánéletébe, de Gábort meglehetős gyanakvással fogadták. Katinak nem volt saját szobája, a nappalinak használt szobában volt egy heverő, ami Kati hálóhelyéül szolgált, amikor otthon volt. Közösen végignézték az esti filmet a tévében, utána a szülők átvonultak a saját szobájukba. Külön izgalmat adott a dolognak, hogy tudták szomszéd szobában éberen fekszenek, és egyetlen gondolat jár a fejükben: Basszák a kicsi lányunkat. És hát… Igen. Kati most sem fogta vissza magát. Nem kellett nagyon fülelni, hogy pontosan tudják, mi történik.

Gábor lekéste az utolsó vonatot, jó két órát gyalogolt az éjszakában, mire hazaért.

A nyári szünetre Kati szülei, túlesve az első sokkon, elfogadták, hogy Gábor ott aludjon náluk, vagy Kati maradjon éjszakára Gábornál. És azt is látták, Katira jó hatással van a szerelem.

A kirándulás Rozi ötlete volt. Robi még mindig katona volt, és Rozi úgy érezte szüksége van társaságra, kikapcsolódásra. Tamás ekkor is Katiéknál aludt, együtt mentek a vasútállomásra, ahol Rozival találkoztak. Felkerestek egy várromot is, annak az udvarán készült a fűben fekvős kép. Keskeny és meredek falépcsőkön lehetett feljutni a várfalakra. Az egyik ilyen lépcsőnél Gábor alulról fényképezte a lányokat. Rozi kihívóan visszanézett és kissé előre is hajolt, hogy biztosan elővillanjon a bugyija.

Nem sokkal ezután készült az a bizonyos fénykép.

Az esti búcsúzásnál Gábor és Rozi az illendőnél talán szorosabban és hosszabban ölelték át egymást. A testük még emlékezett.

Mégis. Ekkor szakadt el az utolsó szál, ami egymáshoz kapcsolta őket.