Olvasónapló

Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat –

Meglepődtem, amikor elkezdtem olvasni, a kardozós[1] változat után másra számítottam.

Nem lepődtem meg, a Harmonia caelestis két része ugyanígy eltér egymástól.

Egy kitelepített család élete valahol az isten háta mögött. De hát isten az isten háta mögött is jelen van.

Természetesen a Márk-változat Márk evangéliumára utal, ami meg is jelenik a regényben egyes szám első személybe átírva, mintha Jézus saját maga mesélné el a történetét.

„De az örökélet nem azt jelenti, hogy örökké tart az élet, hanem hogy nincs is ott idő, nem is lehet mérni, vagyis élet sincsen.”

A nagymama úgy tud mesélni istenről. hogy fölfoghatatlan lesz, hogy isten ne volna.

A kisebbik fiú süketnéma, vagy csak nem akar beszélni, mégis ő meséli el a történetet.

Szavak nélkül is utat talál istenhez.

A nagyobb fiú a szavak embere.

„Amit leírok, az is valóságos.”

Igen, mert nem lehet bármit leírni, és amit le tudunk, le merünk írni, az már valóságos.

„A te mondatod, hogy nincsen mondatod, mondta. Apánk mondata a tehetetlen csönd. Anyánk mondta a keserű nevetés. Az én mondatom, hogy az én mondatom a mondat. És a nagymama mondata, hogy ne féljetek, kicsinyhitűek.”

Pontos.

---

[1] De most komolyan, mi baja a helyesírás ellenőrzőnek azzal, hogy kardozós?

Olvasónapló

Ernest Hemingway: Szigetek az Áramlatban

Ismét egy olyan könyv, amely évekig megbújt a könyvespolcon olvasatlanul. (Már nem sok van.)

Az író halála után majdnem tíz évvel jelent meg, ilyen esetekben mindig gyanús, hogy az olvasószámára bármennyire tökéletesnek és befejezettnek tűnik is, az író még úgy gondolta, nincs még kész, vagy nem elég jó.

Egy kis magyarázat a címhez. Az Áramlat a Golf-áramlat, a szigetek a Karib-tenger térségében találhatóak.

A regény három lazán összefüggő részből, amelyek közt az összekötő kapocs a főszereplő Thomas Hudson festő.

Az első rész valamikor a harmincas években játszódik. Visszavonultan él Bimini szigetén. Befutott, ismert festő, anyagi gondjai nincsenek, megengedheti magának, hogy ne foglalkozzon az elvárásokkal. Három gyereke – két anyától – nála tölti a szünidejét. Hosszú beszélgetések a gyerekekkel, emlékek felidézése, a jövő tervezése. Az egyik fiú Az öreghalász és a tengert idéző küzdelme a nagy hallal. A szinte idilli hangulatot végig belengi valami szomorúság. Talán annak tudata, hamar véget ér ez az állapot, és soha többé nem ismételhető. És röviddel a gyerekek elutazása után jön a tragikus hír, a két kisebb fiú autóbalesetben elhunyt.

A második rész már a világháború idején történik. Thomas magányosan él Havannában a macskáival, illetve valamilyen katonai szolgálatot teljesít egy hajón. A fejezet annak a néhány napnak a történetét meséli el, amikor a vihar miatt nem tud tengerre szállni. Nemrég tudta meg, hogy Tom, a legidősebb fiú, aki vadászpilótaként szolgált, elesett. Véletlenül összefut Tom anyjával, egyetlen nővel, akihez igazán kötődik, és aki tőle tudja meg közös gyermekük halálát.

A harmadik részben egy kis hajó kapitányaként üldözi egy elsüllyedt német tengeralattjáró személyzetét a szigetvilágban, végül ő is halálos sebet kap.

Sükösd Mihály szerint, - aki jegyzeteket írt a könyvhöz, ahonnan kiadásra vonatkozó információkat is szereztem – ha Hemingway befejezte volna regényt, az körülbelül fele ekkora terjedelmű lett volna.

Lehet, mégis azt hiszem, az olvasók csak nyertek ennek a szövegnek a kiadásával.

Olvasónapló - Violeta Palma

Cintio Vitier: Violeta Palma

Ha jól emlékszem az erősen leszállított árú könyvek közül pakoltam a kosaramba egykor, és aztán sokáig érintetlenül hevert a könyvespolcon, most vettem csak kézbe.

Cintio Vitier kubai író, illetve ami kevés információt találtam róla, elsősorban költő, a fülszöveg szerint katolikus költő.

Azt hiszem, nem sokat tudunk a kubai irodalomról. José Martiról persze sokan hallottak, rá ebben a regényben is sokszor hivatkozik a szerző, de azt hiszem, nem tévedek sokat, ha azt feltételezem, műveit csak kevesen ismerek, én sem tartozom eme kevesek közé. Személyes emlékeimben keresgélve beugrik még Miguel Barnet, akinek először egy Ladányi Mihály versben találkoztam a nevével, később elolvastam egy szociografikus jellegű regényét is, és Nicolas Guillén, akinek egy verseskötete megtalálható a könyvtáramban, és amit valamikor olvastam is. Ennyi. Nem sok.

Cintio Vitier regénye az 1895-ös függetlenségi idején kezdődik és az 1970-es években fejeződik be, közben szeszélyesen ugrándozva az időben, sok szálon futó cselekménnyel. Műfajilag nagyon sokrétű, családregény, önéletrajz, történelmi regény, eredeti dokumentumok, naplórészletek, esszé jellegű részek keverednek benne.

Nem könnyű olvasmány, több okból sem. Különösebben nem zavarna az idősíkok váltogatása, de néha 2-3 oldal elolvasása után derült ki csak számomra, most éppen hol járunk. De ugyanígy voltam a szereplőkkel is. Talán jegyzetelni kellett volna közben, ki kicsoda.

Néha úgy éreztem, képben vagyok, aztán néhány oldal múlva újra elvesztettem a fonalat.

Nem igazán szeretem az agyonjegyzetelt irodalmi művek, nem az Esterházy Péter féle önjegyzetelésre gondolok, hisz az a mű része, hanem amikor a fordító vagy a szerkesztő ellenállhatatlan vágyat érez, hogy mindent megmagyarázzon. Ebben az esetben mégis úgy érzem, szükség lett volna némi magyarázatra. Utalások történelmi eseményekre, személyekre, művészeti alkotásokra, politikusok gúnynevei, egy kubai  vagy latin-amerikai olvasó számára egyértelműek, asszociatívak, nekem semmit nem mondtak.

Végül ízelítőül néhány idézet, egy kis magyarázattal.

Az első önéletrajzi jellegű, az európai és a latin-amerikai gondolkodásmód közti különbséget próbálja érzékeltetni. Úgy érzem Márqueznek köszönhetően már közelebb kerültünk a megértéséhez.

„Egy Apollinaire-kézirat néhány Matisse-ról szóló sora: „Amikor természetről beszélünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy mis is beletartozunk, és olyan kíváncsian és őszintén kell tanulmányoznunk önmagunkat, mint ahogy a fákat, az eget vagy egy gondolatot tanulmányozunk…”

Különös megjegyzés… Itt nem volna rá szükség… Tudjuk, hogy a természetben élünk… Az is én vagyok, amit az ablakon túl látok… Náluk a természet egy kert, absztrakció, gondolat… Az érzékiség gondolata, a gondolat érzékisége… Hát a misztikus… érzékiség?”

Bár a regény közel nyolcvan évet ölel át, legtöbbet azért mégiscsak a forradalommal és az azt követő eseményekkel foglalkozik. A nagy többség szinte eufórikus örömmel fogadta Battista bukását, de hamar jött a csalódás. A következő mondatokat egy gyermekét váró fiatalasszony mondja a férjének, aki megismerkedésükkor partizán volt.

„Te nem tehetsz róla; de azért nagyon jónak véled, nagyon is természetesnek, hogy megöljék azokat, akiknek más a véleményük. Biztos, hogy Salustiót is meg fogják ölni! És az öregeim ebek harmincadján, egy szál magukban: elvesznek tőlük mindent, egész életük munkáját, a földet, a házat, a gyerekeiket, mindent. Pedig az én öregeim csak nem zsákmányoltak ki senkit, érted? Senkit! Csak gürcöltek egész életükben.”

Végül egy mondat, ami ismerős lehet mindenkinek, aki emlékszik a 60-70-es évek hazai társadalmi vitáira.

„Nem szabad elfelejtenünk, hogy sok szegény még ma is a leghitványabb kispolgár társadalmi, erkölcsi és esztétikai értékrendjét követi; és amikor a forradalom lehetőséget ad nekik a felemelkedésre, ezek az értékek lebegnek a szemük előtt.”

Amúgy ez a mondat Violeta Palmatól származik, aki a regény egyik főszereplője, illetve két szereplőt is így hívnak, a történet elején és a végén.

Olvasónapló - A Buddenbrook ház

Avagy hogyan tesz boldogtalanná a gazdagság.

Huszonéves koromban sorra olvastam Thomas Mann műveit, de A Buddenbrook ház kimaradt. Nem véletlenül. A családregénytől, mint műfajtól idegenkedtem erősen. Aztán a Karamazov testvérek kedvéért adtam fel előítéletemet, és nem bántam meg.

Ha annak idején mégis belekezdtem volna A Buddenbrook házba, valószínűleg felkerült volna annak a néhány könyvnek a listájára, amit néhány oldal után letettem, és úgy döntöttem, ezt azért mégsem. Annyira távol áll tőlem a regényben ábrázolt világ. Az üzletnek alárendelt emberi kapcsolatok, a látszat fenntartása mindenáron. Mindenki annyit ér, amennyije van neki. És a családi kötelékből kitörni reménytelen, az ára számkivetettség, a társaság megvetése, akárhogyan is bukott embernek számít.
És nem értem: Voltaképpen mivégre az egész?

Aztán úgy a könyv felénél olyan érzésem támad, a csúcson levő, mások életét irányítani akaró emberek ugyanúgy boldogtalanok, mint a többiek. Be lennének zárva egyéniségük börtönébe, ahogy egyik szereplő felismerni véli. De hát ki sem tud bontakozni az egyéniségük, legfeljebb külsőségekben, látszattevékenységekben jelenik meg. Sokkal inkább a cégnek, a céggel szembeni elvárásoknak a foglyai. Az alapító ősnek ez még igazi kihívást és örömforrást jelenthetett, de nekik már csak a kötelességteljesítés öröme maradt, de legtöbb esetben csak a stressz és aggódás marad, és nem hoz boldogságot.

Pedig.

 De hát milyen megvetés sújtja azokat, akik privatizálnak, vagyis kiszállnak az üzletből, és a vagyonukból élik az életüket.

A családot sújtó sok betegség jelképes jelentőségű. Nem tudom, abban a korban tényleg öregembernek számított-e valaki 30 egynéhány évesen. Vagy az öröm nélküli kötelességteljesítés, az elvárásoknak való megfelelés hatására lesz belőlük fáradt, kiégett ember.

Az egyik szereplő kapcsán kapunk egy parodisztikus ábrázolás a bajorokról, megtudjuk, a Buddenbrookok, vagy általában az északi németek, milyennek látják őket.

Nem tartom egészen helyénvalónak, hogy egy műből kiemeljek részeket, de van egy fejezet, ami úgy érzem, kiemelkedik a regényből, ez a kis Hanno Buddenbrook egy napját bemutató rész.

„Látod ezt az ajtót, nyitva van, az udvarról az utcára nyílik. Mi lenne, ha kilépnénk rajta, és az utcán barangolnánk egy kicsit? Szünet van, még van hat percünk; és ugye, pontosan idejére itt lehetnénk. És mégis úgy áll a helyzet, hogy ez képtelenség. Érted te ezt? Itt a kapu tárva-nyitva, nincs előtte kerítés, sem más akadály, semmi, itt a küszöb. És mégsem lépheted át, lehetetlen, már maga a gondolat is képtelen, hogy egy pillanatra kimehessünk…”