Színházban
voltam.
Csoportterápia.
Mjuzikelkámedi.
Nem én
találtam ki, így szerepel a színlapon. Ugye milyen szellemes?
Kedvenc
kritikusomat most sem tudom kihagyni:
„Nem szabad elfelejtenünk, hogy Bolba Attila-Szente
Vajk-Galambos Attila szerzőtrió bármennyire is valóságos élethelyzetet és
hiteles (köznapi) figurákat állított színpadra, mégiscsak fikciót teremtett.”
(Szemes Béla)
El kell ismerni, ilyen felismerésekre csak igazán nagy elmék
képesek. Még szerencse, hogy elolvastam, különben abban a tudatban néztem volna
végig az előadást, ami a színpadon történik, az maga a valóság.
A helyszín egy lepusztult kultúrház egyik terme, valamikor a
kilencvenes években, legalábbis erre utal, hogy a koronás címer alatt tisztán
kivehető a régi címer körvonala, bár lehet ez csak a díszlettervező szellemes
ötlete. Ebben a teremben kap helyet sok más egyéb mellett a csoportterápia is. A
nézők egy csoport első foglalkozását követhetik nyomon. Öt beteg és a doktornő,
akiről ugyan nem tudjuk, hogy ő a doktornő, mert talán terápiás okokból
inkognitóban, magát unatkozó, nagyon szőke, feleségnek álcázva jelenik meg, a
végén egyáltalán nem okoz meglepetést, amikor felfedi inkognitóját.
Első közelítésben, szórakoztató történet, lökött, de
szerethető figurák, egymást érő poénok, egy kis musical paródia, egy kis
csoportterápia paródia, kellemes zene, hiteles, jól éneklő színészek. Egy
igazán kellemes színházi este.
Bár az olyan szellemeskedést, hogy a focista taccsra tett, a
pék lapátra tett, a fogorvosról kiderült mást is töm, igazán kihagyhatták volna.
Egy sztendápkámediben (én is tudok ám ilyeneket) egyszer használatos poénként
talán elmennének, de egy az örökkévalóságnak szánt mjuzikelkámediben???
A szereplők egymással teljesen egyenrangúak, nincsenek alá-
és fölérendeltségi viszonyok. A színészek játéka között sincs színvonalbeli
különbség, Hertelendy Attilát is csak azért emelem ki, mert hosszú idő óta ez
az első szerepe, melyben megszabadult a manírjaitól.
Második közelítésben a szereplők önvallomásaitól,
kitárulkozásaitól azt várnánk, hogy a fura figurák mögött érdekes emberek,
igazi sorsok rejlenek. Az előadás meg is próbálja ezt elhitetni velünk, de
igazából csak közhelyeket kapunk. Poénnak még csak elmegy, hogy az opera
balettkarában az számít másságnak, ha valaki heteró, de hogy a coming outja,
miszerint ő a lányokat szereti, csalódást fog okozni a szüleinek, mert ők
annyira liberálisak, még poénnak is erőltetett.
És mit kezdjünk azzal a terápia során kiderülő csodálatos
egybeeséssel, hogy ugyanazon a napon, amikor ez egyik szereplőnek gyerekkorában
Velencében (Olaszország) elveszett a kisöccse, a másik szereplő elveszett a
Velencei-tónál (Magyarország).
Kedves Szemes úr, ugye nem akarja azt állítani, hogy ez is csak fikció?
Maradjunk inkább az első közelítésnél. Mindenkinek jobb.
