Csoportterápia

Színházban voltam.

Csoportterápia. Mjuzikelkámedi.

Nem én találtam ki, így szerepel a színlapon. Ugye milyen szellemes?

Kedvenc kritikusomat most sem tudom kihagyni:

„Nem szabad elfelejtenünk, hogy Bolba Attila-Szente Vajk-Galambos Attila szerzőtrió bármennyire is valóságos élethelyzetet és hiteles (köznapi) figurákat állított színpadra, mégiscsak fikciót teremtett.”

(Szemes Béla)

El kell ismerni, ilyen felismerésekre csak igazán nagy elmék képesek. Még szerencse, hogy elolvastam, különben abban a tudatban néztem volna végig az előadást, ami a színpadon történik, az maga a valóság.

A helyszín egy lepusztult kultúrház egyik terme, valamikor a kilencvenes években, legalábbis erre utal, hogy a koronás címer alatt tisztán kivehető a régi címer körvonala, bár lehet ez csak a díszlettervező szellemes ötlete. Ebben a teremben kap helyet sok más egyéb mellett a csoportterápia is. A nézők egy csoport első foglalkozását követhetik nyomon. Öt beteg és a doktornő, akiről ugyan nem tudjuk, hogy ő a doktornő, mert talán terápiás okokból inkognitóban, magát unatkozó, nagyon szőke, feleségnek álcázva jelenik meg, a végén egyáltalán nem okoz meglepetést, amikor felfedi inkognitóját.

Első közelítésben, szórakoztató történet, lökött, de szerethető figurák, egymást érő poénok, egy kis musical paródia, egy kis csoportterápia paródia, kellemes zene, hiteles, jól éneklő színészek. Egy igazán kellemes színházi este.

Bár az olyan szellemeskedést, hogy a focista taccsra tett, a pék lapátra tett, a fogorvosról kiderült mást is töm, igazán kihagyhatták volna. Egy sztendápkámediben (én is tudok ám ilyeneket) egyszer használatos poénként talán elmennének, de egy az örökkévalóságnak szánt mjuzikelkámediben???

A szereplők egymással teljesen egyenrangúak, nincsenek alá- és fölérendeltségi viszonyok. A színészek játéka között sincs színvonalbeli különbség, Hertelendy Attilát is csak azért emelem ki, mert hosszú idő óta ez az első szerepe, melyben megszabadult a manírjaitól.

Második közelítésben a szereplők önvallomásaitól, kitárulkozásaitól azt várnánk, hogy a fura figurák mögött érdekes emberek, igazi sorsok rejlenek. Az előadás meg is próbálja ezt elhitetni velünk, de igazából csak közhelyeket kapunk. Poénnak még csak elmegy, hogy az opera balettkarában az számít másságnak, ha valaki heteró, de hogy a coming outja, miszerint ő a lányokat szereti, csalódást fog okozni a szüleinek, mert ők annyira liberálisak, még poénnak is erőltetett.

És mit kezdjünk azzal a terápia során kiderülő csodálatos egybeeséssel, hogy ugyanazon a napon, amikor ez egyik szereplőnek gyerekkorában Velencében (Olaszország) elveszett a kisöccse, a másik szereplő elveszett a Velencei-tónál (Magyarország).
Kedves Szemes úr, ugye nem akarja azt állítani, hogy ez is csak fikció?

Maradjunk inkább az első közelítésnél. Mindenkinek jobb.