Zene gitáron

Ó, hercege e kakofón világnak,
ha hencegve fekszünk bele a nyálba,
az Istennél ne beszélj rólunk, inkább
csak könyörögj érettünk, Che Guevara!

Kommentek nélkül szoktam közreadni a nekem tetsző vagy valamiért aktuálisnak gondolt verseket, most mégis eltérek ettől.

Előző írásomban említettem, Miguel Barnet nevével egy Ladányi Mihály versben találkoztam először. Megkerestem. Kiderült, ez egy versciklus, és elég hosszú. Néhányan talán végigolvassák.

Zene gitáron 

„Nem mintha el akarnám cserélni tollamat
a te pisztolyodért,
de a költő te vagy.”
(Miguel Barnet: Che)

(A mű)

S hogy senki ne legyen magárahagyatva,
a kanári születésnapján kapott egy macskát,
s akit mindeddig nem őrzött senki sem,
hát az őrt kapott természetesen.

Már csak ez volt bevégezetlen a világból,
s most az Isten kedvtelve nézegette,
aztán körültekerte szögesdróttal,
hogy holmi gonoszság kárt ne tehessen benne.

(A túloldalon)

Az újságok megtelnek szavakkal,
mint esőben lucsokkal az út,
leszivárognak az ember idegcsatornáiba,
s az ember száján ásítás bugyborékol.

Ebben az álmos órában mi mást lehetne tenni:
az ember lába elindul,
átviszi gazdáját a téren
egy nemiszerv két oldalán gépiesen mozogva.

A túloldalon lakik az ember szeretője,
keresztrejtvényt fejt hasonfekve éppen,
és mikor unja,
házassághirdetések tetvei közt vakarózik.

Valahol csecsemőkkel trágyázzák a világot,
és felmetszik a sárga asszonyok hasát,
de itt
a fürdőszobában minden befejeződik.

(Ha egy kis szerencséje van)

Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy országot
aranyozott címerrel és királlyal,
és viszonylag hegyes-völgyes országot
kap jó esetben –

Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy várost
díszkivilágítással és polgármesterrel,
és szép várost kap derék polgármesterrel,
ha egy kis szerencséje van –

Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy utcát
a legeslegújabb történelmi névvel,
és ha jó napon született, akkor a
közlekedéshez közel kapja az utcát

Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy lakószobát
tűzhellyel és küszöbbel,
és ha egy kis szerencséje van,
akad egy ágy is benne,
amin majd nem unatkozik.

Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy fadobozt
egy névvel és két aranyozott dátummal,
és ha egy kis szerencséje lesz,
ezek idővel
valamit majd jelentenek is.

(Magasabbról ragyogj)

Mennyire vártunk rád, Olajszagú,
hogy üvöltöztünk nevedtől részegen,
hogy emeltünk csenevész vállainkra,
éhes és álmos napokon hogy cipeltünk!
Fagyban mezítláb mentünk eléd,
hőségben szomjan,
lábunk dagadt, tenyerünk fölrepedt,
maltert hordtunk, téglát raktunk alád,
magasabbról ragyogj…
Ne hagyd el sápadt, korán elfáradt seregedet,
mozduljon értünk szíved, karod!

(Add fegyvered vállamra)

Mielőtt
a Jómód nevű gebines mulatóban
hűvös intellektuelként lenézném a világot,
mielőtt

kopott szeretőmet is
kicserélném ragyogó asszonyokra,
egy elfelejtett-ízű pillanatban,
mellédszegődve a csatakos utcán,
ahol lyukas cipőnkön
átfolyik a hideg lé,
mialatt elszívjuk utolsó cigarettánkat is,
add fegyvered vállamra,
érezzem a heveder szorítását,
és énekeljünk valamit a Forradalomról!

azt

 hogy kipirosítja a szegény gyerekek arcát,
ledönti a harácsolók szobrait,
felborítja a pénzváltók asztalát
és önzésnélküli álmokat ad a szívnek –

Hadd szegődjek még melléd,
mielőtt
nem hiányoznál énnekem se többé!

(Alkohollal öntözött sivatag)

mert

 ez az ötven-hatvan év nélküled
csupán a sejtek önvigasztalása.
A szerelem befejeződik az erekciónál
és átadja helyét
az elégedett hús unalmának.
Az asszonyok nem szülnek,
vagy ha szülnek:
a gyerekek
fegyőrt játszanak és útonállót,
míg belenőnek a galerik teenager-kurvái és
tetovált nemiszervű vezérei közé.

mert
a gondosan adminisztrált sebekből
nem csap ki a vér,
hisz nem teérted keletkezett a seb,
az összeszorított fogak arénájában
nem csikorog a dühök biztatása,
csak valami trombitaszólam
bandukol árván, vagy a
hisztérikus elektromosgitárok csörtetnek céltalanul
az alkohollal öntözött sivatagban.

mert

érzelmeink dzsungelösvényét
benövi nélküled
a nyálas szeretet
és a megadó alázat selyemfüve.
Rothadó öklök lógnak a testeken,
melyeket összemásztak a polgári illúziók tetvei,
vagy zsebrevágott öklök, aprópénzért kotorászó ujjakkal,
vagy órák örömei közt kullogó rabszolga öklök,
melyek mint az elpuhult rendőrkutyák,
már csak csaholni tudnak –

mert

a gyűrött ágyakon,
a halál-utáni irgalom bűvöletében,
az ajtók előtt,
az örömök előtt,
a hullaházak előtt
csak összefogdosni lehet az életet,
remegő és
az örök haláltól maszatos kézzel.

(A hajnal előtti órák)

Jött egy férfi,
aki így énekelt:

Mint a kísértetek,
éjfélkor lopakodunk közétek.
A hajnal előtti órák vaksötétek.
Csak a bakancsok surrognak éjszaka
a hegyi fűben, csak a
sötétbe mormolt keserűség denevérei
csattognak át a falvakon.

Tenyerünk ráizzadt a puskatusra,
mert szeretjük a puskát.
Jó puskánk – mondjuk neki –, a vért szeresd,
ne a madarak füttyét, ne a szelet,
mint a költők és egyéb humanisták.

A humanizmus a könyvtáraké,
a polcok humanizmustól roskadoznak.
Szemünk éhségtől fekete kút,
megaláztak minket százféleképp,
most szeretjük a puskát,
Jó puskánk – mondjuk neki –, szeresd a vért!

(S látom, kiköpi a vért és a földet,
sáros arcából szeme kivilágít,
ismeretlen katona lesz maholnap,
síremlékét koszorúzzák a hízott
diplomaták, utcát és áruházat
neveznek róla,
– én öklét lesem,
s lehajlok érte,
sáros fegyverért.)

Szorongatom a számban a neved,
mint a hínárt a vízbefulladó.
Fogam között viszem át a neved
az összehazudott szerelmeken.

Beszélni kellene rólad és elénekelni a neved,
ahogy az elfogott katona énekel,
de minden stratégiai jel első szava a neved,
így aztán nem szabad kimondanom.

Óráim keserű konspirációiban, mikor
a gond a nyomorra is gyanakodva les,
minden kimondott névben azt figyelem,
mi maradt még nevedből kimondatlanul.

Ha letépném magamról ezt a véres inget,
melyet rám adott kötelességeivel a világ,
mindenki látná bőrömre tetovált neved,
s attól kezdve minden egyszerű lenne.

De csak szorongatom fogam közt a neved,
s ahogy lövészárokban nézegeti apja
sohase-látott fia fényképeit,
úgy nézlek reménykedve.

(A legenda végén)

Az Isten is a nagy legenda végén
keresztre küldte, ecettel itatta,
ki annyit járt a sárban őmiatta,
hogy segítsen döglődő teremtményén,
míg az szorongva hajtogatja: én, én!
és csak rabolni verődik csapatba,
vagy ha ura bakavonatra rakja,
s hetykén vigad saját keserűségén.

Ha akad még jó néha a világon,
kis árulók mocskolják azt be gyorsan,
aztán mint akik osztoztak e sorsban,
fényben riszálnak, dicsőségre vágyón.

Hát nem tudom, hogy érdemes-e látnom,
ki az, akitől félnek még a gyávák.
A hős testét szolid nyűvek zabálják,
ha átgázolt szegény a vad halálon.

(Ajánlás)

Ó, hercege e kakofón világnak,
ha hencegve fekszünk bele a nyálba,
az Istennél ne beszélj rólunk, inkább
csak könyörögj érettünk, Che Guevara!

(Ladányi Mihály)

Olvasónapló - Violeta Palma

Cintio Vitier: Violeta Palma

Ha jól emlékszem az erősen leszállított árú könyvek közül pakoltam a kosaramba egykor, és aztán sokáig érintetlenül hevert a könyvespolcon, most vettem csak kézbe.

Cintio Vitier kubai író, illetve ami kevés információt találtam róla, elsősorban költő, a fülszöveg szerint katolikus költő.

Azt hiszem, nem sokat tudunk a kubai irodalomról. José Martiról persze sokan hallottak, rá ebben a regényben is sokszor hivatkozik a szerző, de azt hiszem, nem tévedek sokat, ha azt feltételezem, műveit csak kevesen ismerek, én sem tartozom eme kevesek közé. Személyes emlékeimben keresgélve beugrik még Miguel Barnet, akinek először egy Ladányi Mihály versben találkoztam a nevével, később elolvastam egy szociografikus jellegű regényét is, és Nicolas Guillén, akinek egy verseskötete megtalálható a könyvtáramban, és amit valamikor olvastam is. Ennyi. Nem sok.

Cintio Vitier regénye az 1895-ös függetlenségi idején kezdődik és az 1970-es években fejeződik be, közben szeszélyesen ugrándozva az időben, sok szálon futó cselekménnyel. Műfajilag nagyon sokrétű, családregény, önéletrajz, történelmi regény, eredeti dokumentumok, naplórészletek, esszé jellegű részek keverednek benne.

Nem könnyű olvasmány, több okból sem. Különösebben nem zavarna az idősíkok váltogatása, de néha 2-3 oldal elolvasása után derült ki csak számomra, most éppen hol járunk. De ugyanígy voltam a szereplőkkel is. Talán jegyzetelni kellett volna közben, ki kicsoda.

Néha úgy éreztem, képben vagyok, aztán néhány oldal múlva újra elvesztettem a fonalat.

Nem igazán szeretem az agyonjegyzetelt irodalmi művek, nem az Esterházy Péter féle önjegyzetelésre gondolok, hisz az a mű része, hanem amikor a fordító vagy a szerkesztő ellenállhatatlan vágyat érez, hogy mindent megmagyarázzon. Ebben az esetben mégis úgy érzem, szükség lett volna némi magyarázatra. Utalások történelmi eseményekre, személyekre, művészeti alkotásokra, politikusok gúnynevei, egy kubai  vagy latin-amerikai olvasó számára egyértelműek, asszociatívak, nekem semmit nem mondtak.

Végül ízelítőül néhány idézet, egy kis magyarázattal.

Az első önéletrajzi jellegű, az európai és a latin-amerikai gondolkodásmód közti különbséget próbálja érzékeltetni. Úgy érzem Márqueznek köszönhetően már közelebb kerültünk a megértéséhez.

„Egy Apollinaire-kézirat néhány Matisse-ról szóló sora: „Amikor természetről beszélünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy mis is beletartozunk, és olyan kíváncsian és őszintén kell tanulmányoznunk önmagunkat, mint ahogy a fákat, az eget vagy egy gondolatot tanulmányozunk…”

Különös megjegyzés… Itt nem volna rá szükség… Tudjuk, hogy a természetben élünk… Az is én vagyok, amit az ablakon túl látok… Náluk a természet egy kert, absztrakció, gondolat… Az érzékiség gondolata, a gondolat érzékisége… Hát a misztikus… érzékiség?”

Bár a regény közel nyolcvan évet ölel át, legtöbbet azért mégiscsak a forradalommal és az azt követő eseményekkel foglalkozik. A nagy többség szinte eufórikus örömmel fogadta Battista bukását, de hamar jött a csalódás. A következő mondatokat egy gyermekét váró fiatalasszony mondja a férjének, aki megismerkedésükkor partizán volt.

„Te nem tehetsz róla; de azért nagyon jónak véled, nagyon is természetesnek, hogy megöljék azokat, akiknek más a véleményük. Biztos, hogy Salustiót is meg fogják ölni! És az öregeim ebek harmincadján, egy szál magukban: elvesznek tőlük mindent, egész életük munkáját, a földet, a házat, a gyerekeiket, mindent. Pedig az én öregeim csak nem zsákmányoltak ki senkit, érted? Senkit! Csak gürcöltek egész életükben.”

Végül egy mondat, ami ismerős lehet mindenkinek, aki emlékszik a 60-70-es évek hazai társadalmi vitáira.

„Nem szabad elfelejtenünk, hogy sok szegény még ma is a leghitványabb kispolgár társadalmi, erkölcsi és esztétikai értékrendjét követi; és amikor a forradalom lehetőséget ad nekik a felemelkedésre, ezek az értékek lebegnek a szemük előtt.”

Amúgy ez a mondat Violeta Palmatól származik, aki a regény egyik főszereplője, illetve két szereplőt is így hívnak, a történet elején és a végén.

Fesztivál helyett

Ez a hétvége elvileg az Egerszeg fesztiválról szólt volna, de aztán másképp alakult. Pénteken közbeszólt Yvette, el is maradtak a rendezvények.

Szombaton egy buszos kirándulás keretében elmentünk Pozsonyba. Féltünk, hogy Yvette ezt is élvezhetetlenné tesz, de megkegyelmezett. Reggel szakadó esőben indultunk, elég reménytelennek tűnt a helyzet, de amikor kb. félúton megálltunk egy pihenőre, már csak kellemetlen szél volt, de eső nem esett, és ez szerencsére egésznap így maradt.

Először Dévény várával ismerkedtünk, ami bár eléggé kívül esik a városon, még Pozsonyhoz tartozik. 1972-ben, amikor építőtáborozás kapcsán közel egy hónapot töltöttem el Szlovákiában, eljutottam Dévénybe is, de az egészből csak arra emlékeztem, hogy sétáltunk a Duna parton, és nézegettünk át a túloldalra, ami már Ausztria, a várról semmilyen emlékem nem volt, pedig biztos megnéztük, mi másért mentünk volna oda. A várnak ma már csak a romjai vannak, de gyönyörű a kilátás. Normál esetben felülről ránézve a Morva torkolatára, kétszínűnek kellett volna lennie a Dunának, de most mindkét folyó erősen áradt és egyformán zavaros volt. A magas vízállás Duna parti sétát is lehetetlenné tette, így csak várból nézhettünk át Ausztriába, de most már semmi izgalmas nem volt benne. Amúgy mindenki egész téliesen öltözött, egyedül én dacoltam Yvette-tel egy szál pulóverben.

Útban a városba felfedeztem az egykori Mlada Garda kollégiumot, ahol annak idején pár napra elszállásoltak bennünket. Az Új híd tövében felvettük a helyi idegenvezetőt, mert nem mondhatja ám el akárki, hogy éppen mit látunk. Ismét egy emlék 1972-ből. Ott voltunk az Új híd avatásán, az elsők közt keltünk át rajta. Busszal felmentünk a várhoz (1972-ben egy orosz csoporthoz csapódva lógtunk be a vármúzeumba), és megkezdtük városnéző sétánkat. A helyi idegenvezető sok információt osztott meg velünk a vár és város történetéről, az egyes épületek magyar történelemhez fűződő kapcsolatairól. A belvárosban éppen futóversenyt rendeztek, ami okozott némi káoszt és hangzavart. A Szent Márton székesegyházba esküvő miatt nem tudtunk bejutni, igaz az idegenvezetőnk előre jelezte, szombat délután ez szinte reménytelen. A végén még volt egy kis szabadidőnk, nézelődéshez már elég kellemetlen volt az idő, az eső is elkezdett szemerkélni. Maradt a vásárlás, sör nélkül mégsem jöhettünk haza.

Egy apróság. Annak idején a schneebergi kirándulásról szóló beszámolómban megemlítettem, a fogaskerekűn három világnyelven, németül, angolul és magyarul tájékoztatták az utasokat. Pozsonyban még véletlenül sem találkoztunk magyar nyelvű információval. Nem értem.

Hazaérve még megnéztük Rúzsa Magdi koncertjének a végét. Pici már akkor kijelentette, vasárnap ő ki nem mozdul otthonról. Én még bíztam benne, hogy azért sikerül majd rábeszélni egy kis fesztiválozásra, végül a lányom beszélte rá mindkettőnket, hogy menjünk egyet fürdeni a termálba. Panna, az unokám, nagyon élvezet, este alig lehetett kikönyörögni a vízből.

A medencéből néztük végig az átvonuló zivatart, és az azt követő szivárványt.

Így Péterfy Bori koncertjéről lemaradtam, egy kicsit sajnálom, de jó ez így.

Utolsó Jazzszerda

Ebben az évadban.

Hát nem tudom. Ha negyvenegynéhány évvel ezelőtt azt mondta volna valaki, hogy egyszer Stúdió 11 koncertre megyek, és még tetszeni is fog, biztos kinevettem volna. Akkoriban ők a nagyon ciki kategóriába tartoztak. Persze ez a Stúdió 11 nem az a Stúdió 11 (mellesleg nem is 11, megszámoltam 12-en voltak), és az én zenei ízlésembe is több minden belefér, mint akkoriban.

A Jazzszerda sorozatban az évad utolsó koncertjét Szulák Andrea és a Stúdió 11 adta.

Szulák Andreát sem hallottam még élőben. Valahogy úgy voltam vele, jó hangja van, jól énekel, de semmit nem találtam benne, hogy egy dalt éppen az ő előadásában hallgassak meg.

A koncert eleje egy kicsit igazolta is az előítéleteimet. Profi zenészek, profi hangszerelés, minden, mint a nagykönyvben megírva, mégis nekem érdektelen.  Később aztán volt néhány szám, ami már kimondottan tetszett az előadásukban, és kitűnt van néhány igazán kiváló szólistájuk is.

 Furcsa volt, hogy még a dobos is mindent kottából játszott.

Mondjuk azt nem értettem, miért kell minden számot hatalmas csinnadrattával befejezni.

Ez lenne a védjegyük? Engem néha kifejezetten zavart.

Persze nem ártana, ha lenne markánsabb saját hangjuk is. Vonatkozik ez Szulák Andreára és a zenekarra is.

Ha rajongójuk nem is lettem, igazán kellemes este volt, és nem fogom elkerülni, ha összefutok egy koncertjükkel.

Nem sok mindent találtam, amit ízelítőül beilleszthetnék, legalábbis olyat, amin együtt szerepelnek.

Jellemző módon Szulák Andrea is úgy említette ezt a dalt, mint, ami legjobban összeforrt a nevével. Igen, de dalról mégsem elsősorban rá asszociálunk.

Svejk

Még a bemutató előtt nyilatkozta Besenczi Árpád, a színház igazgatója és a darab címszereplője, hogy ez nem a megszokott habos-babos előadás lesz, amin kicsit értetlenkedtem. Egyrészt a Svejk nem mint egy habos-babos darab (regény) él az emlékeimben, amik ugyan eléggé megfakultak már, lévén, hogy eléggé régiek. Másrészt nem olyan gyakran játszott darab, hogy egyáltalán hasonlítgatni lehetne az egyik előadást a másikhoz.

Emlékezet.

A zalaegerszegi színház is bemutatta már egyszer a Svejket. Utána néztem: 1989-ben, már éppen 25 éve. Talán az volt az utolsó találkozásom vele. Az akkori címszereplő, Bakai László, erősen hülyére vette a figurát (ahogy aztán minden figurát hülyére vett, lévén ez az egyetlen színészi eszköze), ami még akár jogos is lehetett volna, hisz Svejknek papírja is van róla, hogy hülye, de ha annyira nyilvánvalóan hülye, az már éppen a szatíra élét veszi el, és bár mulatságos, marad egy, Kukorelly Endre kategóriája szerinti, nettó kommersz előadás.

A mostani más kategória volt. Talán tényleg kesernyésebb a megszokottnál, ami, mint már jeleztem, igazából nincs is. Persze megkaptuk a mulatságos anekdotafüzért, de egy pillanatig sem feledhettük, háborúban vagyunk, ami egy csöppet sem mulatságos, végig lehetett nevetni az előadást, az utolsó néhány perc kivételével, amelyek már szinte megrendítőek voltak. Besenczi Árpád dicséretes visszafogottsággal alakította a joviális kisembert, aki talán tényleg hülye, de az ő hülyesége eltörpül a háború abszurditása mellett.

Háború után hatkor a Kehelyben.

Ha túléljük…

Ha lesz még Kehely…

Ha lesz háború után…