Filozófiai analízis?

Az Eszmélet és a filozófiai analízis címmel jelent meg Tőzsér János írása az És feuiilleton rovatában.

Online változatban ennyi olvasható belőle ingyen.

„A magyar szépirodalommal kapcsolatos számos közhely egyike szerint a magyar líra nem filozofikus. Akadnak persze kivételek – és talán József Attila Eszmélet című költeménye a legeklatánsabb kivétel. Ez ugyanis par excellence filozófiai (vagy – Németh G. Béla kifejezésével élve – „létösszegző”) vers, mely mély és konzisztens filozófiai mondanivalóval bír. Az alábbiakban azt próbálom megmutatni: elhibázott értelmezői stratégia az Eszméletet filozófiai versként olvasni, és abban explicit filozófiai tartalmakat keresni. Ha így teszünk, azt találjuk: közhelyes és/vagy inkonzisztens, amit József Attila ír.”

Bár ebben a pár mondatban is érzek némi önellentmondást, közhelynek nevezi, hogy a líra nem filozofikus, és egy filozofikusnak elfogadott versről próbálja meg bebizonyítani, hogy nem az.

Nem is lenne ezzel semmi gond, akár igaza is lehetne, de amiről bizonyítja hogy  közhelyes és inkonzisztens, az a versnek egy nagyon leegyszerűsített, primitív értelmezése.

A vers nem filozófiai tézisek gyűjteménye, hanem egy folyamatot mutat be, ahogy felismerjük a világ, a társadalom törvényszerűségeit. A szerző ezzel szemben egy-egy versszakot kiemelve próbálja azok filozófiai tartalmát elemezni, így egy igazán értő értelmezés mellett is szükségszerűen hamis képet kaphatunk csak. De hát erről szó sincs.

Hogy képben legyünk, idemásoltam a verset:

Földtől eloldja az eget

a hajnal s tiszta, lágy szavára

a bogarak, a gyerekek

kipörögnek a napvilágra;

a levegőben semmi pára,

a csilló könnyűség lebeg!

Az éjjel rászálltak a fákra,

mint kis lepkék, a levelek.

                 2

Kék, piros, sárga, összekent

képeket láttam álmaimban

és úgy éreztem, ez a rend -

egy szálló porszem el nem hibbant.

Most homályként száll tagjaimban

álmom s a vas világ a rend.

Nappal hold kél bennem s ha kinn van

az éj - egy nap süt idebent.

                 3

Sovány vagyok, csak kenyeret

eszem néha, e léha, locska

lelkek közt ingyen keresek

bizonyosabbat, mint a kocka.

Nem dörgölődzik sült lapocka

számhoz s szívemhez kisgyerek -

ügyeskedhet, nem fog a macska

egyszerre kint s bent egeret.

                 4

Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.

Csak ami nincs, annak van bokra,

csak ami lesz, az a virág,

ami van, széthull darabokra.

                 5

A teherpályaudvaron

úgy lapultam a fa tövéhez,

mint egy darab csönd; szürke gyom

ért számhoz, nyers, különös-édes.

Holtan lestem az őrt, mit érez,

s a hallgatag vagónokon

árnyát, mely ráugrott a fényes,

harmatos szénre konokon.

                 6

Im itt a szenvedés belül,

ám ott kívül a magyarázat.

Sebed a világ - ég, hevül

s te lelkedet érzed, a lázat.

Rab vagy, amíg a szíved lázad -

úgy szabadulsz, ha kényedül

nem raksz magadnak olyan házat,

melybe háziúr települ.

                 7

Én fölnéztem az est alól

az egek fogaskerekére -

csilló véletlen szálaiból

törvényt szőtt a mult szövőszéke

és megint fölnéztem az égre

álmaim gőzei alól

s láttam, a törvény szövedéke

mindíg fölfeslik valahol.

                 8

Fülelt a csend - egyet ütött.

Fölkereshetnéd ifjúságod;

nyirkos cementfalak között

képzelhetsz egy kis szabadságot -

gondoltam. S hát amint fölállok,

a csillagok, a Göncölök

úgy fénylenek fönt, mint a rácsok

a hallgatag cella fölött.

                 9

Hallottam sírni a vasat,

hallottam az esőt nevetni.

Láttam, hogy a mult meghasadt

s csak képzetet lehet feledni;

s hogy nem tudok mást, mint szeretni,

görnyedve terheim alatt -

minek is kell fegyvert veretni

belőled, arany öntudat!

                 10

Az meglett ember, akinek

szívében nincs se anyja, apja,

ki tudja, hogy az életet

halálra ráadásul kapja

s mint talált tárgyat visszaadja

bármikor - ezért őrzi meg,

ki nem istene és nem papja

se magának, sem senkinek.

                 11

Láttam a boldogságot én,

lágy volt, szőke és másfél mázsa.

Az udvar szigorú gyöpén

imbolygott göndör mosolygása.

Ledőlt a puha, langy tócsába,

hunyorgott, röffent még felém -

ma is látom, mily tétovázva

babrált pihéi közt a fény.

                 12

Vasútnál lakom. Erre sok

vonat jön-megy és el-elnézem,

hogy' szállnak fényes ablakok

a lengedező szösz-sötétben.

Igy iramlanak örök éjben

kivilágított nappalok

s én állok minden fülke-fényben,

én könyöklök és hallgatok.

Nem vállalkozom a teljes vers filozófiai analízisére, sem képességem, sem képzettségem nincs hozzá. Valószínűleg így is jogosan kapom majd a szemrehányást: Minek foglalkozom azzal, amihez nem értek?

Tőzsér János megállapításaival próbálok csak vitába szállni.

A szerző a 6. versszak (Im itt a szenvedés belül,) első négy sorával kezdi az elemzést, és kínosan közhelyesnek nevezi azt. Valóban, ha leragadunk annál az értelmezésnél, amit példaként felhoz, miszerint ha ráütünk kalapáccsal az ujjunkra, akkor külső ok okozza a belső fájdalmunkat, kínosan közhelyes lenne. Ennél azért talán mégis többről van szó. Az ember mégiscsak társadalmi lény, és társadalom (világ) bajai akkor is fájhatnak az egyénnek, ha azok közvetlenül nem is érintik őt. A másokat ért igazságtalanságok akkor is fájhatnak nekünk, ha azok bennünket nem érintenek. És hányszor érezzük azt, hogy méltánytalanul, igaztalanul bánnak velünk, Okkal vagy ok nélkül.

Zavarba ejtően kínosnak érzi a 11. versszakot (Láttam a boldogságot én,) is, azt kiolvasva belőle, a boldog ember szükségképpen ostoba is. De vajon következik-e ez a versből? Szerintem nem. Azt hiszem, az könnyen belátható, ez a fajta érzéki boldogság egy társadalomban élő, érző, gondolkodó ember számára nem elérhető Az egyes egyének különféle módokon lehetnek boldogok, de az emberiség boldogtalanságra van ítélve.

(ügyeskedhet, nem fog a macska

egyszerre kint s bent egeret.)

A szerző szerint trivialitás. Szerintem szó szerint értelmezni egy költői képet, és azt elemezni, felettébb kínos.

(Rab vagy, amíg a szíved lázad -

úgy szabadulsz, ha kényedül

nem raksz magadnak olyan házat,

melybe háziúr települ.)

Tőzsér János e sorokat úgy értelmezi, szabadon választhatunk a szabadság és aközött, hogy önként és dalolva lemondunk a szabadságunkról. De. És most én is egy nagyon felszínes értelmezést fogok bemutatni. Új értéket előállítani (házat rakni) csak munkával lehet, de munkánk gyümölcsét valaki más (háziúr) élvezi. Ez azért társadalmi szinten súlyosabb probléma annál, hogy egyszerű elhatározással változtassunk rajta. Talán forrdalmat kéne csinálni.

(Az meglett ember, akinek

szívében nincs se anyja, apja,

ki tudja, hogy az életet

halálra ráadásul kapja

s mint talált tárgyat visszaadja

bármikor - ezért őrzi meg,

ki nem istene és nem papja

se magának, sem senkinek.)

Nem vagyok róla meggyőződve, hogy a meglett ember egyértelműen a szabad ember szinonimája, mint ahogy azt a szerző állítja, de fogadjuk el. Nevezhetjük ezt az állapotot szabadságnak is, de ez olyan szabadság, ami nagyon kevés emberszámára adatik meg és csak kivételes pillanatokban, de úgy értelmezni, hogy ez az emberek alapállapota mindenképpen tévedés

(Fülelt a csend - egyet ütött.

Fölkereshetnéd ifjúságod;

nyirkos cementfalak között

képzelhetsz egy kis szabadságot -

gondoltam. S hát amint fölállok,

a csillagok, a Göncölök

úgy fénylenek fönt, mint a rácsok

a hallgatag cella fölött.)

A szerző erről azt állítja, hogy inkonzisztens az előzőleg elemzett két versszakkal, mivel szerinte azokban József Attila azt állította, hogy az ember eredendően szabad - de mint láthattuk ez egyáltalán nem igaz – itt viszont azt, hogy a világon nem lehetséges az emberi szabadság, ami szerintem szintén félreértés, csupán arról van szó nincs menekvés, ebben a világban kell élnünk, amit az emberiség alakított olyannak, amilyen, és a szabadságunkat is csak itt tudjuk megtalálni. Ha tudjuk.

(Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.

Csak ami nincs, annak van bokra,

csak ami lesz, az a virág,

ami van, széthull darabokra.)

Tőzsér János szerint ez egy eleve elrendeltséget jelent, a dolgok nem lehetnek másmilyenek, mint amilyenek. Szerintem ez a determináltság a dolgok egymástól való függőségét, egymás kölcsönös meghatározottságát jelenti. Nagy mértékben meghatározza a helyzetünket, hol helyezkedünk el a farakásban (társadalomban), és ha egyet megmozdítunk a farakásban az az összes többire hatással lehet. Cselekedeteink nem csak önmagunkra hatnak, de olyan emberekre is, akikhez esetleg semmi közünk nincs. És hogy az utolsó sor ellentmond az első ötnek? Könyörgöm, hol lehet azt kiolvasni, hogy a farakás egy merev és stabil struktúra?

Hányszor előfordul, hogy egyet elmozdítunk, és összedől az egész farakás? Hány öröknek és megingathatatlannak hitt rendszer omlott össze pillanatok alatt?

Nem állítom, hogy mindent helyesen értelmeztem, és biztos, hogy nem az enyém az egyetlen helyes értelmezés, emellett vázlatos és elnagyolt is, szándékosan.

De az a módszer, hogy saját primitív és elnagyolt értelmezésünk alapján azt állítjuk, hogy a vers közhelyes, csak a szerző gondolkodásának közhelyességét igazolja.