„Amikor feltörte az
ötödik pecsétet, az oltár alatt azoknak a lelkét láttam, akiket az Isten
szaváért és tanúságtételükért öltek meg. Nagy szóval kiáltották, mondván: „Urunk, te szent és igaz,
meddig vársz még az ítélettel? Mikor állsz bosszút a vérünkért a föld lakóin?” Mindannyian fehér ruhát kaptak, azzal, hogy egy kis ideig
legyenek még türelemmel, míg teljessé nem lesz szolgatársaik és testvéreik
száma, akiket szintén megölnek, akárcsak őket.”
Az ötödik pecsét a
zalaegerszegi színházban.
Elvileg közismert,
legalábbis a korosztályom számára, hisz Fábri Zoltán rendezésében nagysikerű és
nagyhatású film is készült belőle, amit a tévékben mostanában is elővesznek
időnként.
A darab egy baráti
társaság kedélyes kocsmai beszélgetésével kezdődik. Szóba kerül a politika is,
némi undorral és megvetéssel, – 1944-ben járunk, a nyilas terror idején – de a
legfőbb probléma a töltött borjúszegy elkészítésének módja, különös tekintettel
a téliszalámi szükségességéről a töltelékben.
Idecsöppen betérő vendégként Keszei úr
(Szakály Aurél) a hadirokkant fényképész, akiről hamarosan kiderül, hogy
küldetéstudata van. Ekkor teszi fel a talán sokak által ismert kérdést:
Tomoceuszkakatiti vagy Gyugyu? Vagyis ha szabadon választhatnának, mik
lennének: kegyetlen zsarnok vagy mindent eltűrő rabszolga?
Megválaszolhatatlan
kérdés. Tudják ezt a szereplők is. Egyedül Keszei úr állítja, ő Gyugyut
választaná. Hát persze, hogy hazudik.
Mellesleg azt is
tudjuk, Gyugyu béketűrése nélkül nem létezhetne Tomoceuszkakatiti sem.
Mint azt a civilruhás
(Sztarenki Pál) ki is fejti, el kell venni az emberek önbecsülését, és akkor a
hatalom engedelmes bábjaivá válnak. Ezt a megismert baráti társaság tagjain
próbálja demonstrálni, akiket Keszei úr jelentett fel. És kérdés itt élet vagy
halál kérdésévé válik. Saját élete védelmében egyikük sem hajlandó lealjasulni,
elveszítve ezáltal az önbecsülését, inkább a halált választják. Egyedül
Gyuricza úr teljesíti a feltételt, de neki nem a saját élete fontos, hanem
olyan gyerekeké, akiknek a puszta létezésük is halálos bűnnek számít.
„Mekkorára kell nőni
az embernek ahhoz, hogy megöljék?”
Talán mégsem olyan
könnyű bábokat csinálni az emberekből.
Tudom egyre nő az
ingerküszöb, és néha sokkolni kell a nézőket a megfelelő hatás érdekében.
Mégis. Sokan gyomorforgatóan naturalistának éreztek egyes jeleneteket. Jól
lehet, a film is hasonló volt, mégis másképp hat valami élőben a színpadon,
mint a filmvásznon. Persze nem kell finomkodni, deez így mégis elriasztja a
nézők egy részét, akik esetleg értő nézők lehetnének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése