Olvasónapló

Patrick White: Az élet fája

A szakszervezeti könyvtárból mentettem haza sok más egyéb könyvvel együtt, amikor azt felszámolták.

Az író számomra teljesen ismeretlen volt, most, hogy egy kicsit utánanéztem, kiderült, Nobel díjas. Az egyetlen Nobel díjas ausztrál író. Ennyit az irodalmi műveltségemről.

Egy mondat a Zentai Éva által jegyzett előszóból:

„A kiélezett társadalmi ellentmondások nagyjából konszolidálódtak (hiszen a bennszülötteket még a múlt században kiirtották), a hetvenéves munkásmozgalom pedig az opportunista szakszervezetek befolyása alá került.”

A regényhez nem sok köze van, de nem lehet, hogy az olvasó kellő ideológiai felvértezettség nélkül olvasson, és esetleg mindenféle hibás következtetést vonjon le. Nem tudom, 1972-ben, amikor a regény magyarul megjelent, kötelező volt-e ilyen mondatokat leírni, vagy ezt a szerző küldetéstudata diktálta. Vagy ez volt az ára a regény megjelenésének?

Néhány szó a fordításról. Szokatlan mondatszerkezetek, szokatlan szókapcsolatok, sajátos nyelvezet. A fordító, Vajda Endre, általában jól oldja meg ezt a nehéz feladatot, de nem mindig. Egy példa:

„Egyesek ugyan, a vízhatlan cseréppel fedett, magyalsövényes, téglafalú villák lakói, akik a természetbe belegázolása árán vetették itt meg a lábuk, s ez ok miatt előszeretettel nevezték magukat erkölcsi lénynek, hangoztatták: botrány, hogy Quigleyék roskatag tanyája párás estéken milyen baromfiganészaggal árasztja el ezt az immár lakóterületté vált helyet, s ezt szóvá kellene tenni a községtanácson.”

Ez a „akik a természetbe belegázolása árán vetették itt meg a lábuk” tagmondat szerintem nincs lefordítva, persze értjük, de ez akkor sem egy magyar mondat, és nem ez az egyetlen ilyen.

Néhány mondatot a regényről is.

Családregény? Telepes regény? Talán mindkettő.

Stan és Amy Parker története. Valamikor a 19. század végén kezdődik, amikor Stan megtelepszik a farmján, és jószerint csak rajta múlott, mekkora darabot kerít be magának, és Stan halálával ér véget, amikor már annyira benépesül a környék, hogy, mint az idézett mondatból is látható, a környékbelieket már zavarja a trágyaszag.

A változások alig hagynak nyomot a házaspár életében. Életük folyamatos küzdelem a természet erőivel, esővel, viharral, árvízzel, aszállyal, tűzzel. Mindennek önmagán túlmutató, jelképes jelentése is van. Jelentéktelennek tűnő események is, egy kisborjú születése, egy idegen megjelenése, egy az úton ellovagló elegáns nő, fontos jelentőségűvé válik.

Gyermekeik velük nőnek fel a farmon, külső hatások alig érik őket, mégis idővel teljesen reménytelenné válik, hogy megértsék egymást.

Végül egy kis epizód.
Befogadtak egy egyedülálló öreg németet. Megengedték neki, hogy az egyik melléképületben lakjon, viszonzásul besegített a farmon végzendő munkákba. Az első világháború kitörésekor a környékbeliek elkezdték ellenségként kezelni, végül odáig fajult a dolog, az öreg maga kérte vigyék be a városba, megpróbál ott boldogulni.

Elképesztő.

Magyarok

„Demokraták, plutokraták, igyák csak az angol teát,
nem úgy aki győzni akar, plantát iszik minden magyar.”

(Vass István: Planta dal; Egy szerelem három éjszakája)

Magyar vagyok, nem demokrata. Hogy is képzelik. Mi győzelemre születtünk, és győzni csak egy bölcs vezér vezetésével lehet. Nincs ezen mit vitatni, ezzel mindenki egyetért, legfeljebb még nem tud róla.

Hagyjuk csak a demokráciát a végóráit élő, dekadens nyugat, a rothadó kapitalizmus játékszerének. Látjuk, hova jutottak. Messziről.

Puhányok. Előbb mindig gondolkodnak, és csak utána kezdik el megoldani a problémákat. Nem tudják, hogy a problémák ellen harcolni kell, és nincs idő gondolkodni, cselekedni kell. A gyors cselekvés újabb problémákat szül, amelyek ellen újra lehet harcolni. Hisz a harc a lételemünk.

Ellenséget bármikor találunk magunknak. Még a szövetségesünk is az ellenségünk, mi aztán nem fogunk össze senkivel.

Nálunk folyamatosan bevetésben vannak a katasztrófavédők és a terrorelhárítók.
De győzni fogunk, mert győzelemre vagyunk ítélve, és ezért semmi sem elég nagy áldozat.

És mit nyerünk, ha győzünk?

„Ki Viktort megbántja, nagykést a hasába”

(Városi folklór a 21. századból)

Dehogy bántom. Hát merném én megbántani? A nagykést még csak túlélném esetleg, de a táltos magyar szellem bosszúját?!
Mégis egy kicsit félve megkérdezném, mi lesz, ha már nem Viktor lesz a vezérünk? Mert bármennyire is hihetetlennek tűnik, ő sem lesz örökké vezér.

Mi lesz, ha az unortodox magyar gazdasági csoda is megkapja a maga hollandjait?
Ki lesz, aki be meri vallani, nem tud csodát tenni?

Ki lesz, aki nem fog felelőtlenül ígérgetni? Ki fogja megértetni, nem lesznek egy csapásra új munkahelyek, nem fogunk egyik napról a másikra jobban élni, nem fog folyamatosan csökkeni a gáz ára? El fogjuk hinni, hogy az EU nem ellenség, a hajléktalanok nem bűnözők, a cigányok ugyanolyan emberek, mint mi, a szegényeket nem büntetni kell, hanem támogatni?

Van remény, hogy normális ország lehetünk?

Vagy kiválasztottságunk tudatában továbbra is várjuk a csodát, és keressük az ellenséget országon belül és kívül, akit balsorsunk miatt okolhatunk?

Ezt mondjátok meg magyarok. Férfiak és asszonyok.