Olvasónapló - A Buddenbrook ház

Avagy hogyan tesz boldogtalanná a gazdagság.

Huszonéves koromban sorra olvastam Thomas Mann műveit, de A Buddenbrook ház kimaradt. Nem véletlenül. A családregénytől, mint műfajtól idegenkedtem erősen. Aztán a Karamazov testvérek kedvéért adtam fel előítéletemet, és nem bántam meg.

Ha annak idején mégis belekezdtem volna A Buddenbrook házba, valószínűleg felkerült volna annak a néhány könyvnek a listájára, amit néhány oldal után letettem, és úgy döntöttem, ezt azért mégsem. Annyira távol áll tőlem a regényben ábrázolt világ. Az üzletnek alárendelt emberi kapcsolatok, a látszat fenntartása mindenáron. Mindenki annyit ér, amennyije van neki. És a családi kötelékből kitörni reménytelen, az ára számkivetettség, a társaság megvetése, akárhogyan is bukott embernek számít.
És nem értem: Voltaképpen mivégre az egész?

Aztán úgy a könyv felénél olyan érzésem támad, a csúcson levő, mások életét irányítani akaró emberek ugyanúgy boldogtalanok, mint a többiek. Be lennének zárva egyéniségük börtönébe, ahogy egyik szereplő felismerni véli. De hát ki sem tud bontakozni az egyéniségük, legfeljebb külsőségekben, látszattevékenységekben jelenik meg. Sokkal inkább a cégnek, a céggel szembeni elvárásoknak a foglyai. Az alapító ősnek ez még igazi kihívást és örömforrást jelenthetett, de nekik már csak a kötelességteljesítés öröme maradt, de legtöbb esetben csak a stressz és aggódás marad, és nem hoz boldogságot.

Pedig.

 De hát milyen megvetés sújtja azokat, akik privatizálnak, vagyis kiszállnak az üzletből, és a vagyonukból élik az életüket.

A családot sújtó sok betegség jelképes jelentőségű. Nem tudom, abban a korban tényleg öregembernek számított-e valaki 30 egynéhány évesen. Vagy az öröm nélküli kötelességteljesítés, az elvárásoknak való megfelelés hatására lesz belőlük fáradt, kiégett ember.

Az egyik szereplő kapcsán kapunk egy parodisztikus ábrázolás a bajorokról, megtudjuk, a Buddenbrookok, vagy általában az északi németek, milyennek látják őket.

Nem tartom egészen helyénvalónak, hogy egy műből kiemeljek részeket, de van egy fejezet, ami úgy érzem, kiemelkedik a regényből, ez a kis Hanno Buddenbrook egy napját bemutató rész.

„Látod ezt az ajtót, nyitva van, az udvarról az utcára nyílik. Mi lenne, ha kilépnénk rajta, és az utcán barangolnánk egy kicsit? Szünet van, még van hat percünk; és ugye, pontosan idejére itt lehetnénk. És mégis úgy áll a helyzet, hogy ez képtelenség. Érted te ezt? Itt a kapu tárva-nyitva, nincs előtte kerítés, sem más akadály, semmi, itt a küszöb. És mégsem lépheted át, lehetetlen, már maga a gondolat is képtelen, hogy egy pillanatra kimehessünk…”