Boldog karácsonyt :)

Játék karácsonykor

Bárd az ég is, meg-megvillan,

lelkeket irtana.

Hamuszürke vatelinban

jajgat a kisbaba.

Csöpp ujjal az arany-lázas

tornyokra rámutat.

Anyja elõtt bezárták az

urak a kapukat,

döndödi dön

döndödi dön.

Gyenge arcát üti-veri

a havas zivatar,

ha a telet kiheveri

mit akar, mit akar!

A kis istent mi megszánjuk

emberek, állatok,

kályhácskája lesz a szájunk,

szedjétek lábatok,

döndödi dön

döndödi dön.

Könnye van csak a mamának,

az csorog tej helyett.

Soványkodó babájának

tejecskét fejjetek.

Hallgassuk, a csuda üveg

harmatot hogy csobog,

szívet nyomni kell a süveg,

megszakad, úgy dobog,

döndödi dön

döndödi dön.

Vércsöpp fut a jeges égre,

bíbor-gyöngy, mit jelent?

Ül Heródes gyihos ménre,

gyilkolni védtelent.

Fodros nyerge vastag tajték,

kígyó a kengyele,

beledöbben a sok hajlék,

ádáz had jár vele,

döndödi dön

döndödi dön.

Megmenekül, úgy remélem

a fiú, a fiú,

kívánjuk, hogy sose féljen,

ne legyen szomorú.

Vigadjunk, hogy enni tud a

rongyosok új fia, -

kerekedjék, mint a duda,

orcája dundira,

döndödi dön

döndödi dön.

(Nagy László)

Békés, boldog karácsonyt kívánok mindenkinek sok-sok szeretettel.

Olvasónapló

Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat –

Meglepődtem, amikor elkezdtem olvasni, a kardozós[1] változat után másra számítottam.

Nem lepődtem meg, a Harmonia caelestis két része ugyanígy eltér egymástól.

Egy kitelepített család élete valahol az isten háta mögött. De hát isten az isten háta mögött is jelen van.

Természetesen a Márk-változat Márk evangéliumára utal, ami meg is jelenik a regényben egyes szám első személybe átírva, mintha Jézus saját maga mesélné el a történetét.

„De az örökélet nem azt jelenti, hogy örökké tart az élet, hanem hogy nincs is ott idő, nem is lehet mérni, vagyis élet sincsen.”

A nagymama úgy tud mesélni istenről. hogy fölfoghatatlan lesz, hogy isten ne volna.

A kisebbik fiú süketnéma, vagy csak nem akar beszélni, mégis ő meséli el a történetet.

Szavak nélkül is utat talál istenhez.

A nagyobb fiú a szavak embere.

„Amit leírok, az is valóságos.”

Igen, mert nem lehet bármit leírni, és amit le tudunk, le merünk írni, az már valóságos.

„A te mondatod, hogy nincsen mondatod, mondta. Apánk mondata a tehetetlen csönd. Anyánk mondta a keserű nevetés. Az én mondatom, hogy az én mondatom a mondat. És a nagymama mondata, hogy ne féljetek, kicsinyhitűek.”

Pontos.

---

[1] De most komolyan, mi baja a helyesírás ellenőrzőnek azzal, hogy kardozós?

Jazzszerda - Harcsa Veronika

Egy koncert, amire már nagyon vártam.

Közkívánatra került be a jazzszerda idei programjába Harcsa Veronika.

Eddig is kedveltem őt, de élőben még nem hallottam. Hanghordozókon és videókon nem jön át az az intenzív színpadi jelenlét, ami magával ragadja a közönséget.

A Nol presszóban láttam nem rég egy beszélgetést Dés Andrással, amiben szó volt arról is, teljesen hétköznapi tárgyak is használhatók hangszerként.

Harcsa Veronika az első számban bemutatta, saját testünk is használható hangszerként.

A koncert első felében Gyémánt Bálint gitárossal duóban voltak a színpadon, nagyrészt a Lifelover című lemezről adtak elő dalokat.

Szünet után már a kvartettje kíséretében énekelt, a Lámpafény című – megzenésített verseket tartalmazó – lemezről. Itt a szövegekre is figyeltem, így kevésbé tudtam magam átadni a zenének, de ez egyáltalán nem csökkentette az élményt. Sőt.

Nehéz választani, de következzen az album legvidámabb dala, Karinthy Frigyes Együgyű meséje.

Ráadásként még elhangzott a Come Together.

Visszatérve Dés Andráshoz. Az említett videóban bemutatta, egy A4-es lap is lehet hangszer. Az utolsó ráadásban Harcsa Veronika koncertjén is előkerült az A4-es lap, mint hangszer.

Olvasónapló - Természetes fény

Elöljáróban egy idézet régi naplómból:

„Amikor elkezdtem írni ezt a naplót a Jadviga párnáját, Závada Pál regényét, olvastam, közben a végére értem. Egy kicsit talán annak a hatása is, hogy elkezdtem írni. Hosszú idő után végre ez egy olyan könyv volt, ami igazán tetszett”

Több mint tizenöt éve írtam a fenti sorokat, az akkor még szigorúan titkos és csak általam olvasott naplómba. Jó néhány évnek el kellett még telnie, hogy írásaimmal a nyilvánosság elé merészeljek lépni. Így annak, hogy most itt vagyok Závada Pálnak is van némi köze.

Természetes fény

Nem könnyű olvasmány. Lemértem. Több mint egy kiló.

Amúgy sem, de az egyáltalán nem baj.

A történet (történetek) a második világháború idején, illetve az azt közvetlenül megelőző és követő években játszódik, néhány napjainkig húzódó szállal. Egymásba fonódó sorsok, tettesek és áldozatok, néha egy személyben tettesek is és áldozatok is, de mindannyian vesztesek. Mi engedhető meg túlélés érdekében? Hol az a határ, amit nem lenne szabad átlépni? Ki válik aljassá, ha büntetlenül követhet el aljasságokat?

Több szempontból, az egyes szereplők elbeszéléseiből, tudósításaiból ismerjük meg az eseményeket. Néha titokzatos elbeszélő által kiigazítva.

És természetesen a fényképekből.

„A fényképen fölismerhető személyek nem azonosak – de hogyan is lehetnének azonosak? – a regény szereplőivel.”

Olvashatjuk a figyelmeztetést a könyv elején. És valóban, hogyan is lehetnének azonosak.  Mint a könyv végén található jegyzékből kiderül, a képek különböző gyűjteményekből származnak, mégis teljes egységet alkotnak a szöveggel. Néha illusztrálnak, néha ellentmondanak, néha kiegészítenek, asszociációkat keltenek. A történetből tudhatjuk, hogy Semetka István fronton készített képei elvesztek, de a leírt képek mégiscsak megjelennek. És vannak igazi fiktív képek is, amelyek fényképezőgép hiányában csak az elbeszélő fantáziájában jelennek meg. És van , amikor kiderül nem lehet az a képen, amit az aktuális szereplő (elbeszélő) állít.

Egy dokumentum:

"1941: XV. TÖRVÉNYCIKK

a házassági jogról szóló 1894 : XXXI. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről

14. §. Az a magyar honos nemzsidó, aki zsidóval, az a zsidó, aki magyar honos nemzsidóval, úgyszintén az a magyar honos zsidó férfi, aki külföldi honos nemzsidó nővel a 9. §-ban foglalt tilalmat megszegve házasságot köt, bűntettet követ el és öt évig terjedhető börtönnel, hivatalvesztéssel és politikai jogai gyakorlatának felfüggesztésével büntetendő. Ugyanígy büntetendő az a polgári tisztviselő, aki tudja, hogy a 9. §-ban foglalt házassági akadály áll fenn és a házasság megkötésénél közreműködik. Ha pedig a polgári tisztviselő gondatlanságból működik közre az ilyen házasság megkötésénél, vétséget követ el és büntetése három hónapig terjedhető fogház. Az ebben a §-ban meghatározott bűncselekményekre az 1878: V. t.-c. 7. §-ának rendelkezéseit alkalmazni kell.

15. §. Vétséget követ el és három évig terjedhető fogházzal, hivatalvesztéssel és politikai jogai gyakorlatának felfüggesztésével büntetendő az a zsidó,

aki magyar honos tisztességes nemzsidó nővel házasságon kívül nemileg közösül, vagy

aki magyar honos tisztességes nemzsidó nőt házasságon kívüli nemi közösülés céljára a maga vagy más zsidó részére megszerez, vagy megszerezni törekszik.”

Természetesen ez így nem szerepel a regényben, de következményei annál inkább. És nem értem. Akik ezt a törvényt megalkották, véleményezték, végrehajtották, akiket nem érintett, csak tudtak róla, komolyan gondolták ezt. Nem érezték, hogy az agyrém? Vagy teljesen természetesnek vették, mint azt hogy lopni nem szabad? Teljesen megfelelt az erkölcsi érzéküknek? Ennyire manipulálhatóak vagyunk?

Végül egy epizód.

Semetka János – a már említett Semetka István apja – a falu egykori bírája, aki soha semmilyen aljasságot nem követett el, és mégis úgy érzi nincs helye a falujában, a lakosságcsere keretében vándorol ki Szlovákiába, egész életében beládázva őrizgeti a régi hazájából kiszállított értékeit. Nem talált új hazát. Várt valamire, megpróbált valamit túlélni.

Jó lenne egyszer túlélés helyett egyszerűen élni.

Olvasónapló

Ernest Hemingway: Szigetek az Áramlatban

Ismét egy olyan könyv, amely évekig megbújt a könyvespolcon olvasatlanul. (Már nem sok van.)

Az író halála után majdnem tíz évvel jelent meg, ilyen esetekben mindig gyanús, hogy az olvasószámára bármennyire tökéletesnek és befejezettnek tűnik is, az író még úgy gondolta, nincs még kész, vagy nem elég jó.

Egy kis magyarázat a címhez. Az Áramlat a Golf-áramlat, a szigetek a Karib-tenger térségében találhatóak.

A regény három lazán összefüggő részből, amelyek közt az összekötő kapocs a főszereplő Thomas Hudson festő.

Az első rész valamikor a harmincas években játszódik. Visszavonultan él Bimini szigetén. Befutott, ismert festő, anyagi gondjai nincsenek, megengedheti magának, hogy ne foglalkozzon az elvárásokkal. Három gyereke – két anyától – nála tölti a szünidejét. Hosszú beszélgetések a gyerekekkel, emlékek felidézése, a jövő tervezése. Az egyik fiú Az öreghalász és a tengert idéző küzdelme a nagy hallal. A szinte idilli hangulatot végig belengi valami szomorúság. Talán annak tudata, hamar véget ér ez az állapot, és soha többé nem ismételhető. És röviddel a gyerekek elutazása után jön a tragikus hír, a két kisebb fiú autóbalesetben elhunyt.

A második rész már a világháború idején történik. Thomas magányosan él Havannában a macskáival, illetve valamilyen katonai szolgálatot teljesít egy hajón. A fejezet annak a néhány napnak a történetét meséli el, amikor a vihar miatt nem tud tengerre szállni. Nemrég tudta meg, hogy Tom, a legidősebb fiú, aki vadászpilótaként szolgált, elesett. Véletlenül összefut Tom anyjával, egyetlen nővel, akihez igazán kötődik, és aki tőle tudja meg közös gyermekük halálát.

A harmadik részben egy kis hajó kapitányaként üldözi egy elsüllyedt német tengeralattjáró személyzetét a szigetvilágban, végül ő is halálos sebet kap.

Sükösd Mihály szerint, - aki jegyzeteket írt a könyvhöz, ahonnan kiadásra vonatkozó információkat is szereztem – ha Hemingway befejezte volna regényt, az körülbelül fele ekkora terjedelmű lett volna.

Lehet, mégis azt hiszem, az olvasók csak nyertek ennek a szövegnek a kiadásával.

Pálinka fesztivál

Pálinka fesztiválon voltunk. Győrváron.

A vejemnek munkájából adódóan ott kellett lennie, a lányom hívott bennünket, nézzünk körül egyet.

Győrvár. Nincs messze, és útba is esik Sárvárra menet. Valamikor, nagyon régen, amikor még apósom fuvarozott bennünket, keresztülmentünk rajta néhányszor. Amikor már saját autóval közlekedtünk, elkészült az elkerülő út, és csak elhajtunk a falu mellett.

A faluba most sem mentünk be, mert a rendezvény mindjárt az út mellett volt. Leparkoltunk az út szélén, kicsit háborogtunk, hogy nem lehet közelebb parkolni, de amikor távoztunk, rájöttünk, mi még egész jó helyen találtunk helyet.

Amikor odaértünk, a rendezvény sátorban éppen néptáncosok szerepeltek. Végignéztük a műsorukat.

Az utána következő hivatalos részt kihagytuk, nem érdekelt sem a politikusok beszéde, sem a pálinka lovagrendek, sem a pálinka verseny díjazása. Jó alkalom volt, hogy egy kicsit körülnézzünk.

Panna kapott egy fagyit.

Festettek egy pónit a kezére.

Megettünk egy lángost.

Csakúgy pihentünk egyet.

Zoltán Erika koncertjére ismét bementünk a rendezvény sátorba. Soha nem tartozott a kedvenceim közé, most sem lett az. És hát az ilyen cédén hozott zenekaros koncerteket sem tartom sokra. A tömeg felett rázoomolva azért csináltam egy képet róla.

Az esti bulit már kihagytuk, indultunk haza.

Amúgy pálinkát nem kóstoltunk.

Kertbarátok - Nagyatád

Ha páros év, akkor a kertbarátok látogatást tesznek Nagyatádon, eleget téve az ottani testvérszervezet meghívásának.

Most a várost épp csak érintettük, mivel úgy döntöttek, hogy a város melletti vendégházukban fogadnak bennünket. Úgy gondolták eleget jártunk már ott, könnyedén odatalálunk. No igen, tényleg többször is jártunk már ott, de csak ültünk a buszban, és nem igazán figyeltük, merre kell menni. Ha nem is könnyedén, egy kis kerülővel odaértünk.

Pálinkával fogadtak.

A fészerben már terített asztalok vártak, pogácsák, sütemények, frissen sütött kenyérlángos, finom borok és hideg víz.

Egy rövid pihenő után újra buszra szálltunk, a házigazdák egy meglepetés kirándulást szervezek nekünk. A buszon árulták csak el, Kisbajomba megyünk.

A faluban a polgármester fogadott bennünket, a református templomban tartott ismertetőt a falu történetéről, és jelenlegi helyzetéről, ami nem túl rózsás. Munkalehetőség nincs, az számít kivételesnek, akinek van munkahelye, kb. 40 százalék a cigányok aránya, pályázati pénzekből és közmunkaprogramokkal próbálnak tenni valamit.

A polgármester ismertetője után egy hölgy vette át a vezetésünket.

És itt most tennem kell egy kitérőt. Nem tudom, kicsoda az a hölgy a bemutatkozásnál, biztos mondott valamit magáról, de én éppen mással voltam elfoglalva. Elhiszem, nem problémamentes cigányok és magyarok együttélése, de ha valaki, aki a faluban vezető szerepet játszik – a szavaiból ez derült ki – ennyire ellenszenvvel viseltetik velük szemben, az csak jobban elmérgesíti a helyzetet. Mint a szavaiból kivehető volt tanít is. vajon milyen lelkesedéssel jár iskolába és tanul az a cigánygyerek, aki azt érzi, a tanár néni utálja őt. Ha valóban annyira hívő katolikus, mint amennyire állította magáról (amihez egyébként semmi közöm), sokkal több együttérzés lehetne benne embertársaival kapcsolatban. És ha már egy hivalkodó házat építenek maguknak, mert szerintem abban a környezetben hivalkodó, ne az legyen a problémája, hogy az ablakból cigány házakat lát.

Térjünk vissza a kirándulásra. Megnéztük az egykori református parókiából kialakított erdei iskolát és a hozzá kapcsolódó létesítményeket, majd helyet foglaltunk a vigalmi csűrnek nevezett épületben, ahol ebédet kaptunk.

Ebéd előtt még a helyi cigányok tartottak egy táncbemutatót.

Cigány kenyeret is osztottak.

Persze van abban egy jó kis ellentmondás, hogy végig szidom a cigányokat, aztán velük szórakoztatom a vendégeimet.

Ebéd után séta a faluban.

Újra buszozás, vissza a kertbarátok vendégházához.

Egy kis borkóstoló a helyi szőlősgazdák boraiból. Nem vagyok borszakértő, voltnéhány bor, amit egészen jónak találtam, és volt sok felejthető. Persze néhány pohár után már nehéz különbséget tenni.

Úgy látszik, ahol mostanában megjelenek, ott dőlnek a májusfák. Itt is várt ránk egy, amit ki kellett táncolni.

Közben elkészült a vacsora.

Utána még egy kis tánc.

Egy kis nótázás.

Aztán indulás haza.

Sárvár

Szombaton volt Pici érettségi találkozója Sárváron. Ezt az alkalmat felhasználtuk egy családi kirándulásra is, jött velünk a lányom és az unokám is. Eredetileg fürdőbe akartak menni, de Panna benáthásodott, és egyébként sem volt strandolni való idő. A lányom akár erdőben is érezhette magát az autóban, a húgomnak vittünk más gazok mellett egy méretes selyemakácot is, aminek az ágai az ő fejénél voltak. A mama házánál egy gyors helycsere, lányomék ki, Pici barátnője be, indulás a gimihez, egy kicsit már késésben voltunk. A hölgyek kiraktam a giminél, vissza a mamához. Egy kis pihenő és beszélgetés után újra autóba szálltunk, irány Gérce, a húgomnak kivittük a gazokat. Felajánlotta, hogy nekem adja a régi fényképezőgépét, és én örömmel elfogadtam. Kicsit megviselt már, de használható. Mindjárt ki is próbáltam.

Ebédre visszamentünk a mamához. Utána Panna aludt egy nagyot. Éppen felébredt, amikor Pici telefonált, hogy menjek értük, mert már kidobták őket az étteremből. Már készülődtek az esti lakodalomra.

Mire hazaértünk nagyjából a lányomék és útra készen voltak. Menjünk a várhoz.

Átsétáltunk a híd alatt. Rengeteg májusfa.

Csináltunk néhány fényképet.

Egyszer csak megszólalt a zene, és megjelent néhány népi táncos. Nahát, itt májusfa kitáncolás lesz. A polgármester instrukciói alapján alakítottunk egy nagy kört, és az ő vezetésével körbe-karikába, majd kígyóvá tekeredve jártunk, a végére teljesen összegabalyodva. Megkezdődött a fák döntése.

A szalagok leszedésében Panna is segédkezett. Jutalmul néhányat eltehetett belőle.

Bementünk a várudvarra. Panna felment a színpadra is.

Kifelé menet kapott lufit is.

El is bújt mögé.

(Aztán másnap hazafelé, amikor megálltunk az autóval, ajtónyitáskor egy szélroham kifújta az autóból. Lett nagy sírás.)

Még megnéztük a szökőkutat.

Közelről is.

Aztán be is esteledett. Reggel Panna még kipróbálta a vendégágyat, amiben aludtam.

És irány haza.

Zene gitáron

Ó, hercege e kakofón világnak,
ha hencegve fekszünk bele a nyálba,
az Istennél ne beszélj rólunk, inkább
csak könyörögj érettünk, Che Guevara!

Kommentek nélkül szoktam közreadni a nekem tetsző vagy valamiért aktuálisnak gondolt verseket, most mégis eltérek ettől.

Előző írásomban említettem, Miguel Barnet nevével egy Ladányi Mihály versben találkoztam először. Megkerestem. Kiderült, ez egy versciklus, és elég hosszú. Néhányan talán végigolvassák.

Zene gitáron 

„Nem mintha el akarnám cserélni tollamat
a te pisztolyodért,
de a költő te vagy.”
(Miguel Barnet: Che)

(A mű)

S hogy senki ne legyen magárahagyatva,
a kanári születésnapján kapott egy macskát,
s akit mindeddig nem őrzött senki sem,
hát az őrt kapott természetesen.

Már csak ez volt bevégezetlen a világból,
s most az Isten kedvtelve nézegette,
aztán körültekerte szögesdróttal,
hogy holmi gonoszság kárt ne tehessen benne.

(A túloldalon)

Az újságok megtelnek szavakkal,
mint esőben lucsokkal az út,
leszivárognak az ember idegcsatornáiba,
s az ember száján ásítás bugyborékol.

Ebben az álmos órában mi mást lehetne tenni:
az ember lába elindul,
átviszi gazdáját a téren
egy nemiszerv két oldalán gépiesen mozogva.

A túloldalon lakik az ember szeretője,
keresztrejtvényt fejt hasonfekve éppen,
és mikor unja,
házassághirdetések tetvei közt vakarózik.

Valahol csecsemőkkel trágyázzák a világot,
és felmetszik a sárga asszonyok hasát,
de itt
a fürdőszobában minden befejeződik.

(Ha egy kis szerencséje van)

Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy országot
aranyozott címerrel és királlyal,
és viszonylag hegyes-völgyes országot
kap jó esetben –

Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy várost
díszkivilágítással és polgármesterrel,
és szép várost kap derék polgármesterrel,
ha egy kis szerencséje van –

Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy utcát
a legeslegújabb történelmi névvel,
és ha jó napon született, akkor a
közlekedéshez közel kapja az utcát

Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy lakószobát
tűzhellyel és küszöbbel,
és ha egy kis szerencséje van,
akad egy ágy is benne,
amin majd nem unatkozik.

Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy fadobozt
egy névvel és két aranyozott dátummal,
és ha egy kis szerencséje lesz,
ezek idővel
valamit majd jelentenek is.

(Magasabbról ragyogj)

Mennyire vártunk rád, Olajszagú,
hogy üvöltöztünk nevedtől részegen,
hogy emeltünk csenevész vállainkra,
éhes és álmos napokon hogy cipeltünk!
Fagyban mezítláb mentünk eléd,
hőségben szomjan,
lábunk dagadt, tenyerünk fölrepedt,
maltert hordtunk, téglát raktunk alád,
magasabbról ragyogj…
Ne hagyd el sápadt, korán elfáradt seregedet,
mozduljon értünk szíved, karod!

(Add fegyvered vállamra)

Mielőtt
a Jómód nevű gebines mulatóban
hűvös intellektuelként lenézném a világot,
mielőtt

kopott szeretőmet is
kicserélném ragyogó asszonyokra,
egy elfelejtett-ízű pillanatban,
mellédszegődve a csatakos utcán,
ahol lyukas cipőnkön
átfolyik a hideg lé,
mialatt elszívjuk utolsó cigarettánkat is,
add fegyvered vállamra,
érezzem a heveder szorítását,
és énekeljünk valamit a Forradalomról!

azt

 hogy kipirosítja a szegény gyerekek arcát,
ledönti a harácsolók szobrait,
felborítja a pénzváltók asztalát
és önzésnélküli álmokat ad a szívnek –

Hadd szegődjek még melléd,
mielőtt
nem hiányoznál énnekem se többé!

(Alkohollal öntözött sivatag)

mert

 ez az ötven-hatvan év nélküled
csupán a sejtek önvigasztalása.
A szerelem befejeződik az erekciónál
és átadja helyét
az elégedett hús unalmának.
Az asszonyok nem szülnek,
vagy ha szülnek:
a gyerekek
fegyőrt játszanak és útonállót,
míg belenőnek a galerik teenager-kurvái és
tetovált nemiszervű vezérei közé.

mert
a gondosan adminisztrált sebekből
nem csap ki a vér,
hisz nem teérted keletkezett a seb,
az összeszorított fogak arénájában
nem csikorog a dühök biztatása,
csak valami trombitaszólam
bandukol árván, vagy a
hisztérikus elektromosgitárok csörtetnek céltalanul
az alkohollal öntözött sivatagban.

mert

érzelmeink dzsungelösvényét
benövi nélküled
a nyálas szeretet
és a megadó alázat selyemfüve.
Rothadó öklök lógnak a testeken,
melyeket összemásztak a polgári illúziók tetvei,
vagy zsebrevágott öklök, aprópénzért kotorászó ujjakkal,
vagy órák örömei közt kullogó rabszolga öklök,
melyek mint az elpuhult rendőrkutyák,
már csak csaholni tudnak –

mert

a gyűrött ágyakon,
a halál-utáni irgalom bűvöletében,
az ajtók előtt,
az örömök előtt,
a hullaházak előtt
csak összefogdosni lehet az életet,
remegő és
az örök haláltól maszatos kézzel.

(A hajnal előtti órák)

Jött egy férfi,
aki így énekelt:

Mint a kísértetek,
éjfélkor lopakodunk közétek.
A hajnal előtti órák vaksötétek.
Csak a bakancsok surrognak éjszaka
a hegyi fűben, csak a
sötétbe mormolt keserűség denevérei
csattognak át a falvakon.

Tenyerünk ráizzadt a puskatusra,
mert szeretjük a puskát.
Jó puskánk – mondjuk neki –, a vért szeresd,
ne a madarak füttyét, ne a szelet,
mint a költők és egyéb humanisták.

A humanizmus a könyvtáraké,
a polcok humanizmustól roskadoznak.
Szemünk éhségtől fekete kút,
megaláztak minket százféleképp,
most szeretjük a puskát,
Jó puskánk – mondjuk neki –, szeresd a vért!

(S látom, kiköpi a vért és a földet,
sáros arcából szeme kivilágít,
ismeretlen katona lesz maholnap,
síremlékét koszorúzzák a hízott
diplomaták, utcát és áruházat
neveznek róla,
– én öklét lesem,
s lehajlok érte,
sáros fegyverért.)

Szorongatom a számban a neved,
mint a hínárt a vízbefulladó.
Fogam között viszem át a neved
az összehazudott szerelmeken.

Beszélni kellene rólad és elénekelni a neved,
ahogy az elfogott katona énekel,
de minden stratégiai jel első szava a neved,
így aztán nem szabad kimondanom.

Óráim keserű konspirációiban, mikor
a gond a nyomorra is gyanakodva les,
minden kimondott névben azt figyelem,
mi maradt még nevedből kimondatlanul.

Ha letépném magamról ezt a véres inget,
melyet rám adott kötelességeivel a világ,
mindenki látná bőrömre tetovált neved,
s attól kezdve minden egyszerű lenne.

De csak szorongatom fogam közt a neved,
s ahogy lövészárokban nézegeti apja
sohase-látott fia fényképeit,
úgy nézlek reménykedve.

(A legenda végén)

Az Isten is a nagy legenda végén
keresztre küldte, ecettel itatta,
ki annyit járt a sárban őmiatta,
hogy segítsen döglődő teremtményén,
míg az szorongva hajtogatja: én, én!
és csak rabolni verődik csapatba,
vagy ha ura bakavonatra rakja,
s hetykén vigad saját keserűségén.

Ha akad még jó néha a világon,
kis árulók mocskolják azt be gyorsan,
aztán mint akik osztoztak e sorsban,
fényben riszálnak, dicsőségre vágyón.

Hát nem tudom, hogy érdemes-e látnom,
ki az, akitől félnek még a gyávák.
A hős testét szolid nyűvek zabálják,
ha átgázolt szegény a vad halálon.

(Ajánlás)

Ó, hercege e kakofón világnak,
ha hencegve fekszünk bele a nyálba,
az Istennél ne beszélj rólunk, inkább
csak könyörögj érettünk, Che Guevara!

(Ladányi Mihály)

Olvasónapló - Violeta Palma

Cintio Vitier: Violeta Palma

Ha jól emlékszem az erősen leszállított árú könyvek közül pakoltam a kosaramba egykor, és aztán sokáig érintetlenül hevert a könyvespolcon, most vettem csak kézbe.

Cintio Vitier kubai író, illetve ami kevés információt találtam róla, elsősorban költő, a fülszöveg szerint katolikus költő.

Azt hiszem, nem sokat tudunk a kubai irodalomról. José Martiról persze sokan hallottak, rá ebben a regényben is sokszor hivatkozik a szerző, de azt hiszem, nem tévedek sokat, ha azt feltételezem, műveit csak kevesen ismerek, én sem tartozom eme kevesek közé. Személyes emlékeimben keresgélve beugrik még Miguel Barnet, akinek először egy Ladányi Mihály versben találkoztam a nevével, később elolvastam egy szociografikus jellegű regényét is, és Nicolas Guillén, akinek egy verseskötete megtalálható a könyvtáramban, és amit valamikor olvastam is. Ennyi. Nem sok.

Cintio Vitier regénye az 1895-ös függetlenségi idején kezdődik és az 1970-es években fejeződik be, közben szeszélyesen ugrándozva az időben, sok szálon futó cselekménnyel. Műfajilag nagyon sokrétű, családregény, önéletrajz, történelmi regény, eredeti dokumentumok, naplórészletek, esszé jellegű részek keverednek benne.

Nem könnyű olvasmány, több okból sem. Különösebben nem zavarna az idősíkok váltogatása, de néha 2-3 oldal elolvasása után derült ki csak számomra, most éppen hol járunk. De ugyanígy voltam a szereplőkkel is. Talán jegyzetelni kellett volna közben, ki kicsoda.

Néha úgy éreztem, képben vagyok, aztán néhány oldal múlva újra elvesztettem a fonalat.

Nem igazán szeretem az agyonjegyzetelt irodalmi művek, nem az Esterházy Péter féle önjegyzetelésre gondolok, hisz az a mű része, hanem amikor a fordító vagy a szerkesztő ellenállhatatlan vágyat érez, hogy mindent megmagyarázzon. Ebben az esetben mégis úgy érzem, szükség lett volna némi magyarázatra. Utalások történelmi eseményekre, személyekre, művészeti alkotásokra, politikusok gúnynevei, egy kubai  vagy latin-amerikai olvasó számára egyértelműek, asszociatívak, nekem semmit nem mondtak.

Végül ízelítőül néhány idézet, egy kis magyarázattal.

Az első önéletrajzi jellegű, az európai és a latin-amerikai gondolkodásmód közti különbséget próbálja érzékeltetni. Úgy érzem Márqueznek köszönhetően már közelebb kerültünk a megértéséhez.

„Egy Apollinaire-kézirat néhány Matisse-ról szóló sora: „Amikor természetről beszélünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy mis is beletartozunk, és olyan kíváncsian és őszintén kell tanulmányoznunk önmagunkat, mint ahogy a fákat, az eget vagy egy gondolatot tanulmányozunk…”

Különös megjegyzés… Itt nem volna rá szükség… Tudjuk, hogy a természetben élünk… Az is én vagyok, amit az ablakon túl látok… Náluk a természet egy kert, absztrakció, gondolat… Az érzékiség gondolata, a gondolat érzékisége… Hát a misztikus… érzékiség?”

Bár a regény közel nyolcvan évet ölel át, legtöbbet azért mégiscsak a forradalommal és az azt követő eseményekkel foglalkozik. A nagy többség szinte eufórikus örömmel fogadta Battista bukását, de hamar jött a csalódás. A következő mondatokat egy gyermekét váró fiatalasszony mondja a férjének, aki megismerkedésükkor partizán volt.

„Te nem tehetsz róla; de azért nagyon jónak véled, nagyon is természetesnek, hogy megöljék azokat, akiknek más a véleményük. Biztos, hogy Salustiót is meg fogják ölni! És az öregeim ebek harmincadján, egy szál magukban: elvesznek tőlük mindent, egész életük munkáját, a földet, a házat, a gyerekeiket, mindent. Pedig az én öregeim csak nem zsákmányoltak ki senkit, érted? Senkit! Csak gürcöltek egész életükben.”

Végül egy mondat, ami ismerős lehet mindenkinek, aki emlékszik a 60-70-es évek hazai társadalmi vitáira.

„Nem szabad elfelejtenünk, hogy sok szegény még ma is a leghitványabb kispolgár társadalmi, erkölcsi és esztétikai értékrendjét követi; és amikor a forradalom lehetőséget ad nekik a felemelkedésre, ezek az értékek lebegnek a szemük előtt.”

Amúgy ez a mondat Violeta Palmatól származik, aki a regény egyik főszereplője, illetve két szereplőt is így hívnak, a történet elején és a végén.

Fesztivál helyett

Ez a hétvége elvileg az Egerszeg fesztiválról szólt volna, de aztán másképp alakult. Pénteken közbeszólt Yvette, el is maradtak a rendezvények.

Szombaton egy buszos kirándulás keretében elmentünk Pozsonyba. Féltünk, hogy Yvette ezt is élvezhetetlenné tesz, de megkegyelmezett. Reggel szakadó esőben indultunk, elég reménytelennek tűnt a helyzet, de amikor kb. félúton megálltunk egy pihenőre, már csak kellemetlen szél volt, de eső nem esett, és ez szerencsére egésznap így maradt.

Először Dévény várával ismerkedtünk, ami bár eléggé kívül esik a városon, még Pozsonyhoz tartozik. 1972-ben, amikor építőtáborozás kapcsán közel egy hónapot töltöttem el Szlovákiában, eljutottam Dévénybe is, de az egészből csak arra emlékeztem, hogy sétáltunk a Duna parton, és nézegettünk át a túloldalra, ami már Ausztria, a várról semmilyen emlékem nem volt, pedig biztos megnéztük, mi másért mentünk volna oda. A várnak ma már csak a romjai vannak, de gyönyörű a kilátás. Normál esetben felülről ránézve a Morva torkolatára, kétszínűnek kellett volna lennie a Dunának, de most mindkét folyó erősen áradt és egyformán zavaros volt. A magas vízállás Duna parti sétát is lehetetlenné tette, így csak várból nézhettünk át Ausztriába, de most már semmi izgalmas nem volt benne. Amúgy mindenki egész téliesen öltözött, egyedül én dacoltam Yvette-tel egy szál pulóverben.

Útban a városba felfedeztem az egykori Mlada Garda kollégiumot, ahol annak idején pár napra elszállásoltak bennünket. Az Új híd tövében felvettük a helyi idegenvezetőt, mert nem mondhatja ám el akárki, hogy éppen mit látunk. Ismét egy emlék 1972-ből. Ott voltunk az Új híd avatásán, az elsők közt keltünk át rajta. Busszal felmentünk a várhoz (1972-ben egy orosz csoporthoz csapódva lógtunk be a vármúzeumba), és megkezdtük városnéző sétánkat. A helyi idegenvezető sok információt osztott meg velünk a vár és város történetéről, az egyes épületek magyar történelemhez fűződő kapcsolatairól. A belvárosban éppen futóversenyt rendeztek, ami okozott némi káoszt és hangzavart. A Szent Márton székesegyházba esküvő miatt nem tudtunk bejutni, igaz az idegenvezetőnk előre jelezte, szombat délután ez szinte reménytelen. A végén még volt egy kis szabadidőnk, nézelődéshez már elég kellemetlen volt az idő, az eső is elkezdett szemerkélni. Maradt a vásárlás, sör nélkül mégsem jöhettünk haza.

Egy apróság. Annak idején a schneebergi kirándulásról szóló beszámolómban megemlítettem, a fogaskerekűn három világnyelven, németül, angolul és magyarul tájékoztatták az utasokat. Pozsonyban még véletlenül sem találkoztunk magyar nyelvű információval. Nem értem.

Hazaérve még megnéztük Rúzsa Magdi koncertjének a végét. Pici már akkor kijelentette, vasárnap ő ki nem mozdul otthonról. Én még bíztam benne, hogy azért sikerül majd rábeszélni egy kis fesztiválozásra, végül a lányom beszélte rá mindkettőnket, hogy menjünk egyet fürdeni a termálba. Panna, az unokám, nagyon élvezet, este alig lehetett kikönyörögni a vízből.

A medencéből néztük végig az átvonuló zivatart, és az azt követő szivárványt.

Így Péterfy Bori koncertjéről lemaradtam, egy kicsit sajnálom, de jó ez így.