Volt egyszer...

Volt egyszer egy nolblog.

Hogy mindjárt egy önellentmondó mondattal kezdjem.

2006. júl. 28-án jelent meg az első írásom a nolblogon. Majdnem tíz év. Már majdnem történelem. És nem gondoltam volna, hogy egyszer le fogom írni a kezdő mondatot.

Véletlenül kerültem ide. Kerestem valamit, és egy nyereményjátékra bukkantam, amellyel szerzőket és olvasókat próbáltak toborozni a nolblogra. Regisztráltam magam, és ha már itt voltam, úgy gondoltam van néhány (lopott) történetem, amit talán érdemes megosztani másokkal is.

A történeteim hamar elfogytak, de közben történt valami. Szinte észrevétlenül, és talán szándékaim ellenére is, egy közösség részévé váltam. Igen, szándékaim ellenére, mert eléggé magamba zárkóztam akkoriban.

Mint arról BDK is írt azért volt a nolblog különleges, mert közösségként is működött, annak előnyeivel és hátrányaival együtt. Mint minden közösségben itt is akadtak önjelölt vezérek, akik meg akarták határozni ki és mi jelenhet, és most nem a vélemény diktatúrára gondolok, hanem egyszerűen valamilyen elvárásokat akartak támasztani a megjelenő írásokkal kapcsolatban.

Bevallom, nekem is voltak kételyeim, – amelyeknek néha hangot is adtam – hogy megfelelek-e az elvárásoknak. De rájöttem, és ebben mások is megerősítettek, a saját elvárásaimnak kell megfelelni.

És igen voltak régen is voltak személyeskedő viták, nagy összeveszések és kivonulások.

Mégiscsak egy közösség része lehettem, ahova befogadtak, bíztattak, támogattak és szerettek. Legalábbis néhányan. Érdekes volt ez így egy nick név mögé bújva. Így is sok időnek kellett eltelni ahhoz, hogy ne csak a véleményemet írjam meg bizonyos engem foglalkoztató dolgokról (ami ezért elég sok mindent elárult rólam), hanem kifejezetten magamról is írjak. És az effajta énbloghoz már tényleg szükség volt valamilyen kölcsönösségre, arra, hogy az olvasók egy része barátilag viszonyuljon hozzám, empátiával fogadja, amit írok. És ezt megkaptam a nolblogon. És talán, aki rendszeresen olvasott, többet tudhatott rólam, mint egy olyan ismerősöm, akivel vagy negyven éve rendszeresen találkozok és beszélgetek. Persze az olvasó tudta, csak azt nem, ki az az obsidian.

Aztán „kaptunk a Trabant helyett egy Porschét”. Megújult a blog, és semmi nem úgy működött, mint régen, nem találtuk, amit kerestünk. Ekkor hozta létre gigi (nem akarok neveket felsorolni, mert biztos kimaradna valaki, akiről úgy gondolnám, feltétlenül meg kell említeni, de ez esetben úgy érzem elkerülhetetlen) a kutricát, azzal a gyakorlatias szándékkal, hogy a tagjai könnyebben megtalálják egymás írásait, és ez idővel igazi közösséggé fejlődött, még ha ezt néhányan vitatják is. Szentpéter írta pl., hogy ha megszűnt, akkor nem is volt igazi közösség. A kutrica, mint olyan valóban megszűnt, de tagjai még most is szorosabb vagy lazább kapcsolatban vannak egymással. És szellemi műhelyként  is működött, egymás írásait továbbgondolva, azokkal vitatkozva, kiegészítve. Nem beszélve az olyan gyöngyszemekről, mint a Három manó meséje.

És elérkezett annak is az ideje, amikor kíváncsiak lettünk a nick név mögött rejtőző emberre is, egyre többen igényelték, hogy személyesen is megismerjük egymást. Elévülhetetlen érdemei vannak keleti bölcsnek, (a jelenlegi nick nevén) aki megszervezte a találkozókat, amelyek mindegyike kitűnő hangulatban zajlott, és nagyszerű embereket ismerhettem meg a valóságban is, írásaik alapján már előtte is tudtam róluk.

Ez a kép nem jött volna létre, ha nincs a nolblog:

Volt egyszer egy nolblog.

Örülök, hogy a részese lehettem.

Sajnálom, hogy véget ért.

Olvasónapló - Allah Akbar

Germanus Gyula: Allah Akbar

Most, hogy majdnem mindenki iszlám szakértőnek képzeli magát, úgy gondoltam nem árt némi ismeretre szert tenni, leemeltem hát a polcról Germanus Gyula könyvét, és elolvastam. Ajándékba kaptam valamikor, nem igazán keltette fel az érdeklődésemet.

A könyv 1936-ban jelent meg először. Néha úgy éreztem sokat vesztett aktualitásából, néha pedig, hogy semmisem változott.

„Ha az iszlám Európában tudott volna elterjedni, annak másféle klimatikus és egyéb viszonyai között, ma ez volna az emberiség vallása. De a forró égöv alatt elszáradt a szelleme és megmerevedett betűje.”

A delhi mohamedán egyetem egyik tanárától idézi ezt a mondatot Germanus Gyula.

Hát nem tudom. Szerintem ez így erős leegyszerűsítés. Továbbgondolva: Ha most vagy a közeljövőben tömegesen térnének át az európai emberek az iszlám hitre, túljutva a neofita buzgalmon mennyire változtatná meg az magát az iszlámot?

A mű gerincét a szerző, aki Abdul Karim néven átért a muzulmán hitre, mekkai zarándoklatának és annak előkészítésének leírása adja. Közben, sokszor erősen csapongva, részletesen ismerteti az iszlám kialakulását, az egyes irányzatok közti különbségeket, létrejöttüket, Arábia történetét, népszokásokat, szertartásokat, az arab irodalom történetét, az akkor éppen aktuális irodalmi törekvéseket.

Néha önmagával is ellentmondásba keveredik. Egyiptomban, ahol felkészült a mekkai zarándoklatra, lelkesen üdvözli a modern irodalmi törekvéseket, hogy aztán Mekkában az oda eljutó egyiptomi irodalmi lapoknak a társadalomra gyakorolt káros hatásáról írjon.

Néha a tudós kíváncsisága győz a hit felett, néha fordítva. Az egész könyvön végigvonul ez a kettősség, ahogy a kétfajta hozzáállás küzd egymással.

Egyetemista koromban én azt tapasztaltam, a különböző arab országokból jött diákok különösebb nehézség nélkül megértették egymást. A könyv szerint az irodalmi arab nyelvet csak egy nagyon szűk értelmiségi réteg beszéli, és az egyes országok népi arabját, más arab népek csak nehezen értik. Igaz azóta eltelt jó pár év, és sok minden változhatott.

Amúgy csak arra jöttem rá, hogy nagyon keveset tudok az iszlámról, és ezt alapvetően a könyv sem változtatta meg.

Egyáltalán létezik-e olyan, hogy „az iszlám”?

 Azt azért túlzásnak tartom, hogy ahány ember, annyi iszlám, de nagyon sok egymással harcban álló irányzat ás értelmezés létezik.

Éveim - 1981

30 éves voltam.

Kitekintés:
Görögország az EGK tagja lett.

Csendőrpuccs Spanyolországban.

Merénylet a pápa ellen.

Wojciech Jaruzelski lett a lengyel miniszterelnök.

Columbia űrrepülő első útja.

Anvar Szadat merénylet áldozata lett.

Lengyelországban bevezették a szükségállapotot.

Nobel-díjat kaptak:

Irodalmi: Elias Canetti

Béke: ENSZ Menekültügyi Főbiztossága

(Úgy tűnik, a menekültügy már akkor világprobléma volt, és azóta sem született rá megoldás. De majd a mi kerítésünk…)

Ebben az évben születtek:

Elijah Wood, Felipe Massa, Talmácsi Gábor, Natalie Portman, Kovács Ágnes, Fernando Alonso, Roger Federer, Gerlóczy Márton, Beyoncé, Serena Williams, Britney Spears

Elhunytak:

Bill Haley, René Clair, Zelk Zoltán, Bob Marley, Pilinszky János, Breuer Marcell, Gyergyai Albert, Molnár C. Pál, Bilicsi Tivadar, Hajnóczy Péter, Natalie Wood

Ez az év még mindig az építkezés jegyében telt. Most már nem közösen, a belső munkákat mindenki saját maga intézte. Fizikai munka kevesebb volt, gond annál több. Nehéz volt szakembereket találni, vagy túlvállalták magukat és sokadik sürgetésre jöttek csak, közben más sem tudott miattuk dolgozni. Voltak kivételek is persze, akik segítőkészek voltak, amit megígértek, azt be is tartották, és még jól is dolgoztak. De tényleg ezek voltak a kivételek. Közben a pénzünk is vészesen fogyott.

A villanyszerelő, aki előleget is kért tőlem, addig húzta az időt, amíg börtönbe került. Azt hiszem, egy kocsmai verekedés miatt.

Októberben volt még egy nagyobb közös munka, a külső vakolás. Az utolsó előtti napon ebéd után rosszul lettem, maradtam estig, de nagyon gyenge voltam, szerencsére nem volt nagy hajtás. Másnap reggel még gyengébb voltam, valahogy átmentem a körzeti orvoshoz, aki amikor meglátott, soron kívül behívott, és azonnal hívta a mentőt.

Gyomorvérzés.

Egy vérző szívben van valami patetikus, de egy vérző gyomor…

Lehet, hogy a betegségbe menekültem?

Közben Pici felmondta az albérletet, hogy legalább azt ne kelljen fizetni.

Én a kórház után, Sárvárra mentem Pici szüleihez, aztán Lillafüredre, ahova Pici szerzett beutalót. Amire újra hazamentem, már elrendezte a költözést. Az alsó szintet sikerült valamennyire lakhatóvá tenni, a telet már saját lakásunkban töltöttük.

Évi anyámmal és a húgom fiával:

És azért az építkezésen kívül is volt élet. Az egyik munkatársam legénybúcsúján:

Emlékezzünk az év halottaira:

Bill Haley:

Bob Marley:

Ekkoriban egy szerelmes asszony énekelt:

És jött az Edda:

Jazzszerda - Babos

Mielőtt belekezdenék az aktuális koncert kapcsán támadt gondolataimba, szomorú kötelességemnek érzem megemlékezni Benkó Sándorról. Azt hiszem, két hónappal ezelőtt, a sorozat előző koncertjén senki sem sejtette, hogy ez az utolsó koncertje városunkban, és az utolsó fellépéseinek egyike.

Emlékezzünk rá egy dallal:

Babos Gyula.

Úgy alakult, hogy egészen a közelmúltig, nem volt szerencsém élőben hallani a zenéjét, és mos rövid időn belül kétszer is.

Nyáron Bogláron a Gitár trió tagjaként egy viszonylag populáris műsornak lehettem élvezője. Most a Makrokozmosz formációval egy egészen más zenei világot mutatott be. Vagy talán nem is annyira más. Hosszabb lélegzetű, nehezebben emészthető művek, és egy más hangzásvilág. Néhol talán nem is tipikusan jazzes hangzás.

De mi is az a jazzes hangzás?

Amikor negyvenegynéhány évvel ezelőtt elkezdtem jazz koncertekre járni, sokféle stílusban játszottak a zenekarok, mégis volt valami, ami alapján hacsak egy kicsit is belehallgattunk, tudtuk, igen, ez jazz. Akkoriban talán csak Szabados György lógott ki a sorból.

Mostanra a jazz is sokkal sokszínűbblett, sokkal több minden belefér, és első hallásra talán nem mindig egyértelmű, igen, ez jazz.

Azt hiszem, Babos Gyula a különböző formációkban, különböző stílusokban mindig a mi világunkra reflektál, róla és rólunk szól a zenéje.

Ebben a csapatban is nagyszerű zenészeket választott maga mellé.

Fekete-Kovács Kornél az egyik legjobb trombitás, Winand Gábor szaxofonos, fuvolista és énekes, Orbán György nagybőgős és Czirják Tamás dobos, aki még egészen fiatal, de nagyon tehetséges.

Egy rövid ízelítő a műsorukból:

(Nem sok mindent találtam tőlük.)

Egyszer volt...

Nem mese ez…

Képzeletünk is a valóság része? Minden bizonnyal. Lehetséges, hogy képzeletünk teremtményei is valóságosak, csak egy másik dimenzióban? Képes-e a tudomány megoldani, hogy képzeletünk teremtményei megjelenjenek a valóságban? Vajon nem fogunk-e csalódni álmaink nőjében (férfijában)? Mert hát a részletek, az álmokban mindig homályosak, de hétköznapokban nagyon is fontossá válnak.

És legyőzhetjük-e vetélytársunkat, aki valakinek az álmában létezik? Hisz sohasem lehetünk olyan tökéletesek, mint egy álomkép. Miért is ne álmodnánk tökéletes társat magunknak?

Mi történik, ha a hatalom megszerzi a szerkezetet, mellyel megjeleníthető az emberek képzelete? Tökéletes eszköz a gondolatrendőrség megteremtéséhez.

Doktor Herz a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban.

Mintha a szerzők figyelmét elkerülte volna az a lehetőség, vagy talán tény, hogy képzeletünk szülöttei sem mind jóságos, szeretetreméltó teremtmények, bizony akadnak köztük kifejezetten gonoszak is.

És szükség esetén lesz-e valaki, aki vállalja, helyretolja a kizökkent időt, akár élete árán is? És ha vállalja, nem lesz-e felesleges áldozat?

És itt már tényleg elérkezünk az „egyszer volt” azaz a mesék világába, ahol is a képzeletbeli lumániaik küldenek egy kütyüt, ami a zene segítségével legyőzi a fegyvereket.

Jellemzően a fináléban elhangzó dal minden sora úgy kezdődik: Egyszer volt…

Omnia vincit…

Mi is? A szerelem? A szeretet? A tudomány? A zene?

Éveim - 1980

29 éves voltam.

Kitekintés:

Ötvenen meghaltak, amikor egy Vosztok rakéta az indítóállványon üzemanyagtöltés közben felrobbant.

Összedőlt egy norvég olajplatform, 123-an meghaltak.

Rodézia független lett Zimbabwe néven.

Farkas Bertalan az űrben.

Olimpia Moszkvában. A Szovjetunió afganisztáni bevonulása miatt a nyugati országok többsége bojkottálta. Magyarország hét aranyérmet szerzett.

Lech Walesa sztrájkot szervezett a gdanski hajógyárban.

Ronald Reagan győzött az USA elnökválasztáson.

Meggyilkolták John Lennont.

Nobel-díjat kaptak:

Irodalmi: Czeslaw Milosz

Béke: Adolfo Pérez Esquivel

Ebben az évben születtek: Jenson Button, Ronaldinho, Venus Williams, Macaulay Culkin, Christina Aguilera

Elhunytak: Tamkó Sirató Károly, Hidas Antal, Gerő Ernő, Tamara de Lempicka, Jesse Owens, Jean-Paul Sartre, Alfred Hitchcock, Josip Broz Tito, Bulla Elma, Vlagyimir Viszockij, Mohammad Reza Pahlavi, Alekszej Koszigin, Palasovszky Ödön, John Lennon

Ez az év az építkezés jegyében telt. Kicsit nehezen indult. Kezdődött a szövetkezeti tagsággal. Előző részben írtam róla. Bőven belenyúlott a tavaszba, amire lezárult. Aztán az építési engedéllyel is akadtak gondok, Második vagy harmadik nekifutásra sikerült csak. No igen. Olcsó húsnak híg a leve. Az eredetileg megbízni szándékozott építész árajánlatát sokallta az ügyvéd úr, aki utolsónak csatlakozott a társasághoz, amikor valaki kiszállt. Egy téesz építésvezetőt hozott, akinek nem igazán volt ilyen irányú tervezési gyakorlata. (És az csak a kisebb gond volt, hogy késett miatta az építési engedély.) Végül meglett az engedély is, megköthettük a kölcsönszerződést az OTP-vel. Ekkorra már a saját tőkénket elköltöttük. Úgy éreztük most más minden sínen van. Kétszer is 3-4 hét kényszerpihenőt kellett tartanunk betongerenda hiány miatt. Ekkor még közösen építkeztünk. Legnagyobb gondot a segédmunkások biztosítása jelentette. Barátaim és munkatársaim rengeteget segítettek, de közös építkezés miatt pontosan annyi segédmunkást kellett biztosítani, amennyit az építésvezető kért fejenként, a későbbi elszámolási viták elkerülése érdekében. Ez nem mindig jött össze.

Pici otthon volt gyesen. Az örökbefogadási eljárás eléggé elhúzódott. Nekem igazából csak a kényszerpihenők ideje alatt jutott időm az apaságra. Máskor jóformán csak aludni jártam haza.

Novemberre tető alá került az épület, ekkor kisorsoltuk, kinek melyik lakás jusson, és a további munkákat már mindenki saját maga intézte.

Amikor éppen ráértem:

Első születésnap:

Egy dal John Lennon emlékére:

És egy Viszockijéra:

És ha már az emlékezésnél tartunk, jöjjön a Filléres emlékeim, ami akár blogom mottója is lehetne: