2015. február 24., kedd

Zagy

obsidian
2010.10.17
Politika
Nem akartam írni róla. Úgyis mindenki ezzel foglalkozik. Kikiáltották bűnösnek a kapitalizmust, vádolták a Szovjetuniót, természetesen most is Gyurcsány a hibás, de belefért egy kis orbánozás is.
Igen a vörösiszap.
Valamikor sokat jártam arra vonattal, és szörnyülködtem, amikor kilométereken keresztül holdbéli tájra emlékeztető zagytározók mellett mentünk, de az fel sem merült bennem, hogy azok a gátak egyszer át is szakadhatnak. Pedig tudhatjuk…
Azt írtam egy kommentben, biztos emberi hiba következménye. Mi is lehetne más, hisz emberek tervezték, emberek építették, emberek üzemeltették, emberek ellenőrizték. Lehet, hogy minden előírást betartottak, de akkor rosszak az előírások. És az előírásokat is emberek alkották.
Egy biztos, az áldozatok semmiről nem tehetnek, és a felelősöknek mindent el kell követni, hogy amennyire csak lehetséges a veszteségekért kárpótolják őket.
Felelős az állam. Ő határozza meg a szabályokat, és gondoskodik a betartásukról. Nem csak azt kell ellenőrizni, megvan-e az izzókészlet. Persze az sokkal egyszerűbb. Egyáltalán mi más lenne az állam egyik feladata, mint gondoskodni a bajbajutott állampolgárokról. Igen, a mi adónkból. Mi is kerülhetünk bármikor bajba. Aztán, ha kiderül, ki a tényleges felelős, akkor hajtsa be rajta, ha tudja. De ez ne az áldozatok dolga legyen.
Felelősek a tulajdonosok. Akkor is, ha nem vesznek részt közvetlenül az irányításban. Egyrészt felelősek azért, amibe a pénzüket fektetik, másrészt, ha baj van, akkor igenis kötelességük a vagyonukból is áldozni. Végülis valami köze csak van a vagyonuknak a cég tevékenységéhez, ha nem is mind abból származik.
Felelősek a cég vezetői. Mindig arra hivatkoznak, azért olyan magas a fizetésük, mert óriási felelősség nyugszik vállukon. Hát akkor a bajban is tessék vállalni a felelősséget.
Talán Tosz írta, nem szeretné, ha a gátőr lenne a hibás. Én sem szeretném. És persze azt sem, ha eleve mentesülne a felelőségre vonás alól.
Azt sem szeretném, ha a falu jegyzője lenne a bűnös. Illés Zoltánnak is két hétbe került, amire rájött, hogy az ő dolga lenne az ellenőrzés. Ez teljesen abszurd, de könnyen előfordulhat. Nem ez lenne az egyetlen teljesen értelmetlen törvény.
Egyáltalán, nekem nagyon gyanús lenne, ha egy embert neveznének meg, tessék ő volt bűnös. Valószínűleg hibák sorozata vezetett ide. Hibázhattak a terület kijelölésénél, az engedélyezésnél, az építésnél, az üzemeltetés során. Persze előfordulhat, hogy valaki szándékosan megszegte az előírásokat, megtévesztette az ellenőröket, de ez már egy másik történet.
Mi lenne ilyenkor a politikusok feladata, azon túl, hogy segíteni kell az áldozatokon?
Elsősorban a hasonló események bekövetkezésének megakadályozása érdekében kellene átgondolni, mit kell megváltoztatni. Nem értek hozzá, de nem találom szerencsésnek, hogy tömény lúgot engednek a tározókba. Biztos megoldható a semlegesítése. Persze pénz kérdése is, de ha kikényszerítik, akkor költenek rá.
Egyetlen politikai erőnek sem lenne szabad egy katasztrófából a saját sikerét építeni. Nem szabadna ürügyként felhasználni a saját hatalma növelésére.
Apropó. Meg tudná valaki magyarázni, miért szállták meg Kolontárt a rendőrök, miért van kvázi kijárási tilalom?
A médiának sem kellene szenzációként tálalni, és nézettség növelő eseményként kezelni.
Meg vagyok győződve róla, hogy az illetékesek az esetek többségében jó szándékúan és legjobb tudásuk szerint járnak el.
Mégis.
Néha a gátak átszakadnak, a vegyi üzemek felrobbannak, a meddőhányók megindulnak, a hidak leszakadnak, bányák beomlanak, házak összedőlnek, repülők lezuhannak.
Ez lenne az ár a kattintott fénykorszakért?

Megéri?
Vagy maradtunk volna a pattintott kőkorszaknál?

Isten hozott

obsidian
2010.10.14
Egyéb
 (Egy régi írás, áthozva)
Isten hozott, Róka!
Ez a felirat volt olvasható azon a táblán, amely a technológia ajtaján lógott, annak a ledolgozós szombatnak a reggelén. A köszöntés Róka Misinek szólt, akinek ez volt az első munkanapja az egy hónapos KISZ-iskola után.
Ez már másodlagos hasznosítása volt a táblának. Eredetileg „Isten hozott, Buda!” felirat szerepelt rajta. Buda Jóskának készítették a szerszám műhely dogozói, amikor félig saját kérésére, félig büntetésből más munkakörbe helyezték, és le kellett neki költözni a csarnokban kialakított üvegkalitkába. Hónapokig virított ott kifüggesztve, anélkül, hogy bárkinek is feltűnt volna. Aztán talán még egy évig is a műhelyírnok íróasztalán hányódott, itt fedezte fel Kovács Feri az egyik új technológus, és gondolta úgy, hogy jó poén lesz ezzel fogadni Rókát. Reggel szokás szerint ő ért elsőnek az irodába, volt ideje átírni a nevet, és kirakni a táblát az ajtóra. Nem is sejtette…
A többiek nevettek az ötleten. Egy kicsit cikizték Rókát, addig szidta a KISZ-t, most meg KISZ vezető lesz belőle, és valóban, pár hónap múlva már a megyei KISZ-nél dolgozott.
Szabolcsnak semmi kedve nem volt már dolgozni szombaton, úgy döntött lemegy a műhelybe, ott büntetlenül lehetett lógni, még jó pont is járt érte. Ahogy kilépett az ajtón, a folyosón izgatottan tanácskozott három ember. Hangosan rájuk köszönt, de csak egy morgás volt a válasz. Nem akárki volt ez a három ember: a párttitkár, a személyzetis és a főrendész. Szabolcs csodálkozott ugyan, hogy milyen rendkívüli esemény lehet az, amiért az utóbbi kettő felment a másodikra, de igazából nem izgatta a dolog. Jó egy óra múlva ment vissza a helyére, akkor a tábla már nem volt az ajtón. Az irodában azzal fogadták, hogy balhé van. A táblát bűnjelként lefoglalták és jegyzőkönyvet is felvettek. Ha lett volna telefonja, biztos azonnal behívatták volna a szabadságon levő főnöküket is, így csak hétfőn kellett neki az igazgató elvtárs úrnál megjelenni. Végül egy szigorú ejnye-bejnyével megúszták a dolgot. Azért később, amikor valamiért elégedetlenkedtek, az igazgató megjegyezte, jobb, ha csendben maradnak, mert az a tábla ügy nincs ám teljesen lezárva.

Önmarcang - a nagyvárosban

obsidian
2010.10.09
Személyes
Semmi nem tart örökké. Akkor még úgy hittem, rám vár az élet.
Elérkezett a pályaválasztás ideje. Sok minden érdekelt, de igazából fogalmam sem volt, mi akarok lenni. Győztek a realitások. Gimnázium szóba sem jöhetett.
Adódott egy lehetőség. Irány Budapest.
Szóval az úgy volt… Anyám egykori munkaadói, akiknél cselédként szolgált, és akikkel baráti kapcsolatféle alakult ki, ajánlották fel a segítségüket. Náluk lakhattam és a fiúk segítségével, aki oktatási osztályvezető volt a MOM-ban, kerültem be a márvány utcai Táncsics Gimnázium és Szakközépiskolába, ahol akkor indítottak a MOM-mal közösen két szakközepes osztályt. Így lettem finommechanikai műszerész, amely szakmában az iskolai gyakorlatokat leszámítva egyetlen percet sem dolgoztam. Bár mint majdnem mindenki az osztályunkból én is elektronikai műszerésznek jelentkeztem, de valamilyen szempontok szerint eldöntötték, kiből mi legyen. Igazából mindegy is, az is ugyanúgy tévedésnek bizonyult volna.
Nem tudom, segítség nélkül mennyi esélyem lett volna a bekerülésre, persze segítség nélkül miért is jelentkeztem volna pont oda, aminek addig a hírét sem hallottam. Amúgy általában idegenkedtem tőle, hogy bármilyen ügyben is baráti vagy lefizetett segítséget vegyek igénybe. Talán én voltam akkor az egyetlen az iskolában, aki nem Budapestről vagy közvetlen környékéről járt be. Rejtély számomra, mit keresett a szakközepesek felvételi bizottságában Porpáczy Mária tanárnő, örömmel fedezte fel, hogy lesz egy majdnem földije az iskolában, és végig éreztem, hogy figyelemmel kísér.
Szállásadóim próbáltak őrizni egy kispolgári értékrendet, ami bizonyos szempontból talán tiszteletreméltó is lehetett volna, de számomra annyira idegen volt, hogy csak lázadni tudtam ellene. Egy felbomlóban levő tradicionális falusi értékrendből, ami már egyáltalán nem volt zárt, és sok külső hatás érte, egy tekintélyelvű, de tekintély nélküli családból egy szintén felbomló értékrendhez ragaszkodó családhoz, amely értékrendet elfogadni soha nem tudtam, de merőben opportunista okokból alkalmazkodtam hozzá, anélkül, hogy cseppet is azonosultam volna vele. Ismét győzött a realitás.

Az osztálytársaimról csak jót mondhatok.  Megjelent egy 150 centis, tájszólásban beszélő, akár cikisnek is nevezhető ruhákat viselő fiú, aki néha eltévedt a nagyvárosban. Soha nem éreztem, hogy lekezelőek lettek volna velem, sokkal inkább segítőkészséget és szeretetet.
Persze voltak, akik megpróbáltak cikizni, de annyi önirónia mindig volt bennem, hogy ha nem éreztem bántó szándékot, akkor velük együtt nevessek magamon.

Benyomások

obsidian
2010.10.03
Személyes
A távolságról szó se essen.
A bejáratnál ismerősök fogadnak, gondolatfoszlányok és árpapi, aki majdnem ugyanolyan távolról jött. (Többet tényleg egy szót sem.)
Hasonló gyerekkori élmények anélkül, hogy tudtunk volna egymásról.  Van olyan, hogy korszellem? Most ráfogjuk a tévére és az internetre az azonos élményeket a helytől függetlenül. Ötven éve még a tévé is csak kuriózum volt, és mégis.
Az én történeteim akkor is csak az enyémek, bármennyire is hasonlítanak másokéhoz.
Sajnálom, de nem ismertem meg első látásra anemonet. Nincs mentségem. Nagyon örülök, hogy megismerhettem, és kellemes meglepetés. Bevallom egy kicsit másnak képzeltem.
Nagyon finom volt nata mákos sütije. És ezt most nem azért írom. De tényleg, nem is olyan rég még álmomban sem jutott volna eszembe, hogy egyszer az ő sütijét fogom dicsérni. És „élőben” láttam kócos ékszereket is. Csak csodálni tudom. Rengeteg ötlet, és kézügyeség.
A bloggerek ősz szakállú férfiak. Talán atlasz mondta ezt. A jelenlévők alapján tényleg kialakulhatott ez a kép. Voltak azért kivételek.
Bástyaelvtárssal és neonbagival is most találkoztam először.
Kalimpának tényleg olyan gyönyörű barna szeme van, mint tutyika fotóin. Ellenőriztem. És nagyon jó a frizurája is.
Igazi meglepetés volt, babette apukája. Nem is értem, miért titkolta eddig.
Megjelent fics is, megtartotta kampányzáró beszámolóját.
Hajrá kétfarkúak!
Kevivel most sem sikerült beszélgetni.
Nagyon sajnálom, hogy nem volt ott missicu.

Köszönet rasidnak és doreminek a szervezésért, és ghostnak a finom kajáért.
Egyszer talán mégiscsak össze kellene hozni egy többnapos találkozót.

Az én listám

obsidian
2010.09.27
Személyes

Mit is szeretnék?
Szeretném a homokórát megállítani.
(Bocs, ezt nem tudtam kihagyni.)
Hagyjanak engem békén. Ne mindig mások akarják megmondani, mit csináljak.
Ne kelljen többet megnéznem az aldi bohtúhás heklámot. Ez már sok nekem.
Ne kelljen elviselnem mások hülyeségeit. Vagy ha már el kell viselnem, viseljem bölcs derűvel.
Viseljék el a hülyeségeimet, senki sem tökéletes, miért pont tőlem várják el.
Szeretnék már nyugdíjas lenni. Ha 35 évig nem tudtam megszokni, hogy nyolctól négyig egy munkahelyen kell tölteni az időmet, már nem is akarom.
Nem szeretnék megöregedni. Na jó, ez már majdnem világbéke.
Szeretnék sok helyre eljutni a világon. Kivétel a kínai nagyfal.
Nem szeretnék egyedül maradni.
Néha szeretnék egyedül lenni.
Jó lenne, ha az embereknek gondolkodni kellene rajta, hogy hívják éppen a miniszterelnököt.
Jaj de unom a politikát… (kisbaba azért már nem kell)
Jöhetnének az unokák.
Ne kelljen állandóan a szemüvegemet keresni.
PS
Ha esetleg nem lenne egyértelmű. A másik blogomból átmentett régi írás, válasz egy ottani körkérdésre.
A kívánságok egy része már idejét múlt. :)

La valse

Camille Claudel (1864-1943)

Néhány éve teljesen véletlenül megnéztem a tévében egy Camille Claudel életéről szóló filmet – Isabelle Adjani alakította – előtte a létezéséről sem tudtam.
Tanítványa, szeretője, munkatársa, modellje és egyúttal riválisa is volt Rodinnak.
Camille szembeszállt családjával és korával, hogy szenvedélyének, a szobrászatnak éljen, és hogy összeköthesse az életét szerelmével és mesterével, Rodinnal.
Kezdetben Rodin hatása alatt állt, később erőteljes hatást gyakorolt mestere művészetére. Rodin félt, hogy Camille elhomályosítja őt és nem segítette művészi kibontakozását. Egy másik nőt vett feleségül.
Camille depresszióba esett, néha botrányosan viselkedett, megrongálta saját szobrait. Amíg élt az apja, anyagilag támogatta Camillet.
Camille öccse Paul Claudel megtért katolicista író és költő, az új katolicista irodalom egyik jelentős képviselője.
Apja halála után Paul a betegségére hivatkozva intézetbe záratta Camillet, ott is halt meg harminc év múlva.
Camille többször is kérte engedjék ki, ebben az orvosai is támogatták, de Paul mindannyiszor megakadályozta.

Önmarcang - anyu

obsidian
2010.09.19
Személyes
Anyu.
Hatan voltak testvérek. Utolsó előtti a sorban. Rengeteget mesélt a gyerekkoráról. Sajnálom, hogy nem jegyeztem fel a történeteit. Kamaszlányként élte át a háborút, a falun átvonuló frontot, a házaknál elszállásolt orosz katonákat, a málenkij robotot, ami az ő esetében valóban málenkij volt, csak a közeli erdőben kellett lőszeres ládákat pakolni. Az ő történeteiben az orosz katonáknak is volt, a gazembernek is, és az idétlen kamasznak is.
Háború után két évet dolgozott Pesten cselédként. Akkoriban még egy lánggépgyári rézöntő megengedhette magának, hogy a cselédet tartson, és a feleségét nagyságos asszonynak szólították. Aztán egy életre szóló barátság alakult ki a munkaadóival. Középiskolás éveim alatt én is náluk laktam, az unokájukkal, ha nem is túl szorosan, még mindig tartom a kapcsolatot. Volt egy udvarlója is, ő lett a Huffnágel Pistije.
Amire hazatért már semmi nem az volt, mint régen. Az egyik bátyja odavitte a szülői házba a feleségét. A sógornője folyamatosan éreztette vele, neki már semmi keresni valója ott. Belemenekült egy házasságba, ami nagyon kevés örömet, annál több szenvedést és gyötrelmet hozott.
A szülőktől szinte semmit nem kaptak, még lakni is bérelt házban laktak, ahogy ők mondták árendában, ami a faluban majdnem, hogy szégyennek számított. Nagyrészt ők művelték apai nagyapám földjeit, rengeteget dolgoztak, mégis azt éreztették velük, kegyelemkenyéren élnek. Oh igen, a tulajdon szentsége. Valamit javult a helyzet nagyapám betegségével, amikor a földek egy részét apámra íratták. Igazából csak a téeszesítés után változott a helyzet, amikor már nem számított kinek mije van, ki mit hozott.
Apám tradicionális, tekintélyelvű családfő volt, ami önmagában nem lett volna gond, anyu is ilyen családban nőtt fel, de ha ez alkoholizmussal párosul, amikor tekintély már nincs de az elv szigorú.
— Gömbölíthetnél nekem egy kis rétest.
Mondta apám, amikor késő este részegen hazaért a kocsmából, és anyu nekiállt rétest sütni. Természetesen, amire elkészült, apám már régen aludt, de ha nem áll volna neki nem hagyta volna békén, és nagy veszekedés lett volna belőle.
Természetes volt, hogy sokat kell dolgozni, de ha ez megalázással és kiszolgáltatottsággal párosul, elviselhetetlen.
Bármennyire fáradt és ideges volt is, hozzám és húgomhoz mindig volt türelme, mindig kedves volt, soha nem rajtunk töltötte ki a haragját.
Szörnyű leírni, de apám halála után volt még 15 nyugodt éve.

Bántani tilos, mert elmegy,
elszáll zengve,
ahogy menyecske-sörénye a csendbe.
Serénység, vad kötelesség,
virradatkor mennydörgő ostor,
anyámat ne riaszd:
harmatban rohadj el sudarastól.
Üres vödrök, hordók, bödönök,
kongóvagonok,
ne ordítsatok a mamára,
gurulva távozzatok.
Elég volt,
a robot elég volt,
verejtékéből tömörödve,
akár a jég-fényes alpesek,
sóhegyek ragyognak körülötte.

(Nagy László: Rege a tűzről és jácintról, részlet)

Visszatérve a kiinduláshoz. A szelídségem, béketűrésem, pacifizmusom, sztereotípiákat kerülő gondolkodásom talán anyutól származik, de a szótlan beletörődést mindenbe nem követtem.