Önmarcang - anyu

obsidian
2010.09.19

Személyes

Anyu.

Hatan voltak testvérek. Utolsó előtti a sorban. Rengeteget mesélt a gyerekkoráról. Sajnálom, hogy nem jegyeztem fel a történeteit. Kamaszlányként élte át a háborút, a falun átvonuló frontot, a házaknál elszállásolt orosz katonákat, a málenkij robotot, ami az ő esetében valóban málenkij volt, csak a közeli erdőben kellett lőszeres ládákat pakolni. Az ő történeteiben az orosz katonáknak is volt, a gazembernek is, és az idétlen kamasznak is.

Háború után két évet dolgozott Pesten cselédként. Akkoriban még egy lánggépgyári rézöntő megengedhette magának, hogy a cselédet tartson, és a feleségét nagyságos asszonynak szólították. Aztán egy életre szóló barátság alakult ki a munkaadóival. Középiskolás éveim alatt én is náluk laktam, az unokájukkal, ha nem is túl szorosan, még mindig tartom a kapcsolatot. Volt egy udvarlója is, ő lett a Huffnágel Pistije.

Amire hazatért már semmi nem az volt, mint régen. Az egyik bátyja odavitte a szülői házba a feleségét. A sógornője folyamatosan éreztette vele, neki már semmi keresni valója ott. Belemenekült egy házasságba, ami nagyon kevés örömet, annál több szenvedést és gyötrelmet hozott.

A szülőktől szinte semmit nem kaptak, még lakni is bérelt házban laktak, ahogy ők mondták árendában, ami a faluban majdnem, hogy szégyennek számított. Nagyrészt ők művelték apai nagyapám földjeit, rengeteget dolgoztak, mégis azt éreztették velük, kegyelemkenyéren élnek. Oh igen, a tulajdon szentsége. Valamit javult a helyzet nagyapám betegségével, amikor a földek egy részét apámra íratták. Igazából csak a téeszesítés után változott a helyzet, amikor már nem számított kinek mije van, ki mit hozott.

Apám tradicionális, tekintélyelvű családfő volt, ami önmagában nem lett volna gond, anyu is ilyen családban nőtt fel, de ha ez alkoholizmussal párosul, amikor tekintély már nincs de az elv szigorú.

— Gömbölíthetnél nekem egy kis rétest.

Mondta apám, amikor késő este részegen hazaért a kocsmából, és anyu nekiállt rétest sütni. Természetesen, amire elkészült, apám már régen aludt, de ha nem áll volna neki nem hagyta volna békén, és nagy veszekedés lett volna belőle.

Természetes volt, hogy sokat kell dolgozni, de ha ez megalázással és kiszolgáltatottsággal párosul, elviselhetetlen.

Bármennyire fáradt és ideges volt is, hozzám és húgomhoz mindig volt türelme, mindig kedves volt, soha nem rajtunk töltötte ki a haragját.

Szörnyű leírni, de apám halála után volt még 15 nyugodt éve.

Bántani tilos, mert elmegy,

elszáll zengve,

ahogy menyecske-sörénye a csendbe.

Serénység, vad kötelesség,

virradatkor mennydörgő ostor,

anyámat ne riaszd:

harmatban rohadj el sudarastól.

Üres vödrök, hordók, bödönök,

kongóvagonok,

ne ordítsatok a mamára,

gurulva távozzatok.

Elég volt,

a robot elég volt,

verejtékéből tömörödve,

akár a jég-fényes alpesek,

sóhegyek ragyognak körülötte.

(Nagy László: Rege a tűzről és jácintról, részlet)

Visszatérve a kiinduláshoz. A szelídségem, béketűrésem, pacifizmusom, sztereotípiákat kerülő gondolkodásom talán anyutól származik, de a szótlan beletörődést mindenbe nem követtem.