Esetlen gondolatok az erkölcsről

obsidian
2010.08.13

Egyéb

Egy régi írás. Odaát "egy buta gépész töprengései az erkölcsről" alcímet adtam neki.
Elnézést a bölcselkedésért. Tudom, nem áll jól nekem.
„Ezekben a napokban nem vala Király Izráelben

Azért ki-ki azt tette ami jónak tetszett

Az ő szemei előtt Ezekben a napokban nem vala törvény

Az emberek között Azért ki-ki akként cselekedett

Ahogy maga jónak látta Ezekben a napokban nem vala

Király Izráelben Nem vala törvény az emberek között

Nem Volt mérték az emberek cselekedetére Ezekben a

napokban”

               (Somlyó György: Bírák könyve)

Bajban vagyok. Már vagy félórája ülök itt a gép előtt, és még semmit sem írtam pedig azt hittem, magamban már kész van, csak le kell írni.

Senki ne várjon tőlem mély filozófiai elemzést, inkább csak néhány szubjektív gondolatomat mondanám el, ami az erkölcs kapcsán eszembe jut. Nem szeretnék kinyilatkoztatásokat sem tenni, ha esetleg néhány mondatom annak is fog majd hangzani. Inkább csak kérdéseket szeretnék feltenni.

Erkölcs. Mit is értünk alatta? Régen minden sokkal egyszerűbbnek tűnt. Viszonylag állandóak voltak az értékek, voltak írott és íratlan normák, amiket ha valaki betartott, nagy esélye volt rá, hogy úgy tekintsenek rá, mint egy igazán erényes emberre. Előfordulhatott ugyan, hogy valamilyen normát csak egy másik megsértésével lehetett betartani, vagy egy helyesnek tetsző szabályhoz való ragaszkodásnak nem kívánt következményei lehettek, de ezek inkább csak szabályt erősítő kivételek voltak. Vagy csak messziről látszik ilyen egyszerűnek? És különben is, az én értelmezésemben az erkölcs nem egyszerűen a normák betartását jelenti, de feltételezi a szabad választás lehetőségét, és nem a büntetéstől való félelem, vagy a jó tett jutalmazása motivál.  Ezért a különböző valláserkölcsöket nem igazán tartom erkölcsnek, mert ha egy távoli és bizonytalan jövőbe helyezve is, de ott van a büntetés és jutalom ígérete. (Vajon az egyház miért nem bízott mindig annyira istenben, hogy rábízza a büntetést?) (Meg aztán egy katolikus erkölcsről szólva általában csak a hatodik parancsolatra szokott gondolni, de ezt igazán csak zárójelben merem megjegyezni.) Ez nem azt jelenti, hogy a vallásos embereket nem tekintem erkölcsösnek. Sőt! Semmi okom rá, hogy kételkedjem valakinek a szándékai tisztaságában, he helyesen cselekszik. Hacsak nincs rá valamilyen okom, de ez már más eset. És ha valakinek belső meggyőződése, hogy az előírt normákat be kell tartania, még a legrigorózusabb etikai elvek alapján sem találhatunk benne kifogást.

Ugyanígy kívül esik számomra az erkölcs körén a hagyomány is. Vannak ismerőseim, akik egy-egy vita során végső érvként szokták bevetni: Mi így szoktuk csinálni. Valóban, ha így szokták csinálni, nincs mivel érvelni ellene. Igaz ez az erkölcsi kérdésekre is, meggyőződésük, ha azt teszik, amit a hagyományok szerint tenniük kell, az csak helyes lehet. Egy zárt közösségben talán még ez is működhet. De hol van ma már zárt közösség? Legfeljebb, ha bezárkóznak, és konzerválnak valamilyen romlatlannak tekintett világot. Persze van helye hagyományoknak a nyitottabb közösségben is, de nem jelenthetnek ilyen megkérdőjelezhetetlen értéket. A modernitásnak pedig éppenséggel a lényege, hogy semmit sem fogad el örök értéknek. Ez nem jelenti azt, hogy mindent elvet, de mindent újra és újra megkérdőjelez.

 Akkor mi az, ami az embereket arra készteti, hogy bizonyos szabályokat akkor is betartsanak, ha semmi sem kényszeríti őket erre, nem mindig származik előnyük belőle, esetleg még saját érdekeik ellenére is cselekszenek? Bár lehet, hogy ezt sokan vitatják, az ember társadalmi lény. A modern ember társadalmon kívül egyszerűen életképtelen lenne. Az emberek többsége elfogadja, hogy vannak bizonyos szabályok, amiket betartva kiszámíthatóbbá, biztonságosabbá válik életünk. Kialakulnak olyan értékek, amiket belső meggyőződésből elfogadunk, vagy ha nem is válik egészen meggyőződésünkké, ha nem akarunk állandóan konfliktus helyzetben élni, elfogadunk. De. A család napjainkban általánosan elfogadva, mint pozitív érték jelenik meg, a bankokat pedig legfeljebb szükséges rosszként fogadjuk el. Vajon erkölcsösnek tekinthető-e az a bankrabló, aki arra hivatkozik, hogy a családja érdekében rabolt?

Azt hiszem az egész történelmet végigkísérte a szörnyűködés a fiatalság erkölcsein. Nem kivétel ez alól korunk sem. És valóban, néha én is háborgok, hova halad ez a világ. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy egyik nemzedék sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Ha gyerekeink különböznek tőlünk, annak mi vagyunk az oka. Lehet, hogy betartjuk a normákat, de ha azt mondjuk, csak az ilyen hülyék, akkor valószínűleg ők nem akarnak ilyen hülyék lenni. Ha mindennél fontosabbnak tartjuk, hogy sikeresek legyünk, a siker érdekében mindent megengedhetőnk fognak tartani. Ha csak a győzelem számít, a sportszerűség egy szűk elit kiváltságává fog válni.