Önmarcang - a nagyvárosban

obsidian
2010.10.09

Személyes

Semmi nem tart örökké. Akkor még úgy hittem, rám vár az élet.

Elérkezett a pályaválasztás ideje. Sok minden érdekelt, de igazából fogalmam sem volt, mi akarok lenni. Győztek a realitások. Gimnázium szóba sem jöhetett.

Adódott egy lehetőség. Irány Budapest.

Szóval az úgy volt… Anyám egykori munkaadói, akiknél cselédként szolgált, és akikkel baráti kapcsolatféle alakult ki, ajánlották fel a segítségüket. Náluk lakhattam és a fiúk segítségével, aki oktatási osztályvezető volt a MOM-ban, kerültem be a márvány utcai Táncsics Gimnázium és Szakközépiskolába, ahol akkor indítottak a MOM-mal közösen két szakközepes osztályt. Így lettem finommechanikai műszerész, amely szakmában az iskolai gyakorlatokat leszámítva egyetlen percet sem dolgoztam. Bár mint majdnem mindenki az osztályunkból én is elektronikai műszerésznek jelentkeztem, de valamilyen szempontok szerint eldöntötték, kiből mi legyen. Igazából mindegy is, az is ugyanúgy tévedésnek bizonyult volna.

Nem tudom, segítség nélkül mennyi esélyem lett volna a bekerülésre, persze segítség nélkül miért is jelentkeztem volna pont oda, aminek addig a hírét sem hallottam. Amúgy általában idegenkedtem tőle, hogy bármilyen ügyben is baráti vagy lefizetett segítséget vegyek igénybe. Talán én voltam akkor az egyetlen az iskolában, aki nem Budapestről vagy közvetlen környékéről járt be. Rejtély számomra, mit keresett a szakközepesek felvételi bizottságában Porpáczy Mária tanárnő, örömmel fedezte fel, hogy lesz egy majdnem földije az iskolában, és végig éreztem, hogy figyelemmel kísér.

Szállásadóim próbáltak őrizni egy kispolgári értékrendet, ami bizonyos szempontból talán tiszteletreméltó is lehetett volna, de számomra annyira idegen volt, hogy csak lázadni tudtam ellene. Egy felbomlóban levő tradicionális falusi értékrendből, ami már egyáltalán nem volt zárt, és sok külső hatás érte, egy tekintélyelvű, de tekintély nélküli családból egy szintén felbomló értékrendhez ragaszkodó családhoz, amely értékrendet elfogadni soha nem tudtam, de merőben opportunista okokból alkalmazkodtam hozzá, anélkül, hogy cseppet is azonosultam volna vele. Ismét győzött a realitás.

Az osztálytársaimról csak jót mondhatok.  Megjelent egy 150 centis, tájszólásban beszélő, akár cikisnek is nevezhető ruhákat viselő fiú, aki néha eltévedt a nagyvárosban. Soha nem éreztem, hogy lekezelőek lettek volna velem, sokkal inkább segítőkészséget és szeretetet.

Persze voltak, akik megpróbáltak cikizni, de annyi önirónia mindig volt bennem, hogy ha nem éreztem bántó szándékot, akkor velük együtt nevessek magamon.