2015. február 27., péntek

Önmarcang - egyetemi évek

obsidian
2011.01.23
Személyes

Úgy emlékszem, már leírtam ezt a mondatot: Az egyetemi évek életem legszebb és legszörnyűbb időszaka volt.
Tudom ellentmondásos, mégis így van.
Szörnyűvé én tettem saját magamnak a maximalizmusommal, a kérlelhetetlen moralizálásommal. Nem ítélkeztem, nem kértem számon, vagy csak nagyon ritkán, ha kiprovokálták belőlem. Igazából nagyon utáltam a „mindenki hülye, csak én vagyok okos” hozzáállást, észre sem vettem, én is ugyanazt képviselem. Úgy általánosságban már a katonaságnál leszámoltam azzal az illúzióval, hogy a generációm különb, mint szüleink generációja volt. Általánosságban nem is jelentett nagy gondot, konkrét esetekben mégis fájdalmas csalódások értek, amiket nehezen viseltem el.
Amiért mégis a legszebb: sem előtte, sem utána nem éreztem magam annyira szabadnak, mint akkor. Jelentett ez egy kötöttségektől mentességet. Ha voltak is kötöttségek az egyetemen, összehasonlíthatatlanul kisebbek, mint akár középiskolában, akár későbbi munkahelyeken. Felelősséggel csak önmagamért tartoztam. Ez egyáltalán nem jelentett felelőtlenséget. Magamhoz ugyanolyan szigorú voltam, mint másokhoz. Ekkorra már végképp nem akartam megfelelni semmiféle külső elvárásnak, de egy saját magam alkotta mintának annál inkább és nagyon szigorú voltam magamhoz, hisz, ha nincs egy követhető minta, csak a tökéletes az elfogadható.
Másod évre sikerült anyagilag is függetleníteni magam.
Egy kis kitérő. Mint  0 kategóriás, ha kértem volna, bármikor különösebb indoklás nélkül kaptam volna rendkívüli szociális segélyt, de etikátlannak tartottam, hogy kérjek, amikor nincs rá szükségem, és nem is kértem. Első évben, amikor még igazán csóró voltam, és nagy szükségem volt rá, ráadásul akkor még papíron 3. kategóriás, és mint ilyen csak nyomós indokkal kaphattam. No igen, volt ebben egy jó adag képmutatás. Az nem volt elég nyomós indok, hogy nincs pénzem, de ha azt írtam télikabátit akarok venni, akkor adtak, miközben mindenki tudta, eszem ágában sincs télikabátot venni.
Nemrég belenéztem egy balett táncosról készült portréfilmbe, (nem emlékszem, ki volt) ő mondta, milye sokat jelentett neki, hogy a kollégiumi nevelő tanára volt Kőszegi Ábel, aki vitte őket olyan kulturális eseményekre, amelyek nem tartoztak az akkori hivatalosnak tekintett fősodorba, inkább a tűrt és tiltott kategória határán mozogtak. Abban az időben nálunk volt nevelőtanár Kőszegi Ábel, kimondottan azzal a feladattal, hogy szervezze a kollégium kulturális életét. Minket nem vitt sehova, egy ezerfős kollégium esetében elég nehéz lett volna, hanem helybe hozott szinte mindent, ami akkoriban elérhető volt és számított.
Említést érdemel a Csányi Miklós vezette műegyetemi filmklub és filmesztétika kör is, mindkettőnek végig tagja voltam. Megismerhettem a filmművészet addigi legjelentősebb alkotásait, és közvetlenül megismerhettem a magyar film akkori jelentős alkotóit is. Csányi is magasra tette a mércét, a Suttogások és sikolyokat már olyan filmnek értékelte, amelyben Bergman túlságosan elment a kommersz filmek irányába.
Amíg volt Illés, szerdánként Illés klub. Régebben már írtam róla, az Illés többet jelentett egy zenekarnál. A klub is több volt egy zenekar játszó helyénél.
Rendszeresen jártam az Egyetemi Színpadra, néha a Szkénébe.

Ekkoriban kezdtem rendszeresen könyveket vásárolni, havi 3-4 kötetet. De jó lenne, ha ezt most is megengedhetném magamnak.

Amúgy gépészmérnöknek készültem. Néha azért azzal is foglalkoztam.  

Nincsenek megjegyzések: