Harangszó

Harangszó 

Feltámadott, mondják a népek és megsüvegelik

nevét a názáretinek, ki az ács fia volt

s megenyhült már a szél is s a rügyek kisarjadtak.

Kétezer éve látják őt a vének és a gyerekek

amint hosszú, fehér ingecskéjében lépeget

s alszik a tengerre szállt halászok bárkájában.

Én is emlékszem rá, mint az egykori játszótársra

s ti is útszéli csavargók és mesteremberek

akik hű követői vagytok valamennyien

a nincstelenségben, az útban és az igazságban.

Igen, igen, az Ő árnya és visszhangja vagyunk mi

s bár nem ízlelhetjük a húsvéti bárány húsát

mindennapi kenyerünkben s vizünkben dicsérjük

hogy vérünkből való és meghalt értünk a kereszten.

(Kassák Lajos)

Csoportterápia

Színházban voltam.

Csoportterápia. Mjuzikelkámedi.

Nem én találtam ki, így szerepel a színlapon. Ugye milyen szellemes?

Kedvenc kritikusomat most sem tudom kihagyni:

„Nem szabad elfelejtenünk, hogy Bolba Attila-Szente Vajk-Galambos Attila szerzőtrió bármennyire is valóságos élethelyzetet és hiteles (köznapi) figurákat állított színpadra, mégiscsak fikciót teremtett.”

(Szemes Béla)

El kell ismerni, ilyen felismerésekre csak igazán nagy elmék képesek. Még szerencse, hogy elolvastam, különben abban a tudatban néztem volna végig az előadást, ami a színpadon történik, az maga a valóság.

A helyszín egy lepusztult kultúrház egyik terme, valamikor a kilencvenes években, legalábbis erre utal, hogy a koronás címer alatt tisztán kivehető a régi címer körvonala, bár lehet ez csak a díszlettervező szellemes ötlete. Ebben a teremben kap helyet sok más egyéb mellett a csoportterápia is. A nézők egy csoport első foglalkozását követhetik nyomon. Öt beteg és a doktornő, akiről ugyan nem tudjuk, hogy ő a doktornő, mert talán terápiás okokból inkognitóban, magát unatkozó, nagyon szőke, feleségnek álcázva jelenik meg, a végén egyáltalán nem okoz meglepetést, amikor felfedi inkognitóját.

Első közelítésben, szórakoztató történet, lökött, de szerethető figurák, egymást érő poénok, egy kis musical paródia, egy kis csoportterápia paródia, kellemes zene, hiteles, jól éneklő színészek. Egy igazán kellemes színházi este.

Bár az olyan szellemeskedést, hogy a focista taccsra tett, a pék lapátra tett, a fogorvosról kiderült mást is töm, igazán kihagyhatták volna. Egy sztendápkámediben (én is tudok ám ilyeneket) egyszer használatos poénként talán elmennének, de egy az örökkévalóságnak szánt mjuzikelkámediben???

A szereplők egymással teljesen egyenrangúak, nincsenek alá- és fölérendeltségi viszonyok. A színészek játéka között sincs színvonalbeli különbség, Hertelendy Attilát is csak azért emelem ki, mert hosszú idő óta ez az első szerepe, melyben megszabadult a manírjaitól.

Második közelítésben a szereplők önvallomásaitól, kitárulkozásaitól azt várnánk, hogy a fura figurák mögött érdekes emberek, igazi sorsok rejlenek. Az előadás meg is próbálja ezt elhitetni velünk, de igazából csak közhelyeket kapunk. Poénnak még csak elmegy, hogy az opera balettkarában az számít másságnak, ha valaki heteró, de hogy a coming outja, miszerint ő a lányokat szereti, csalódást fog okozni a szüleinek, mert ők annyira liberálisak, még poénnak is erőltetett.

És mit kezdjünk azzal a terápia során kiderülő csodálatos egybeeséssel, hogy ugyanazon a napon, amikor ez egyik szereplőnek gyerekkorában Velencében (Olaszország) elveszett a kisöccse, a másik szereplő elveszett a Velencei-tónál (Magyarország).
Kedves Szemes úr, ugye nem akarja azt állítani, hogy ez is csak fikció?

Maradjunk inkább az első közelítésnél. Mindenkinek jobb.

Költészetnapjára

Orbán Ottó: Születésnapomra

Nem mondom meg, hány éves lettem,

a tortabevonót is mind megettem:

          az ám,

          lazán!

Mégis, ha tán felém jöttök,

a Platánban lesz friss sütõtök,

          sonkás-

          tojás,

veder szeder, meg a sok régi étek,

húzd rá, cigány, ez égi ének,

          kódus

          kórus

az égi karban, de kihagyta ezt Madách,

elvitte férfikorban asszony, meg a harács,

          adó-

          csaló

sose lett, én is csak épp egy szegletet

vettem itt, bordélyházit, meglehet:

          fura

          kura-

fi voltam, fektettem mindenféle nõket,

Ábel meg majdnem engem ölt meg:

          fain

          Kain

voltam, aztán meg Rómában Brutus,

ugyanott vandál, majd De Sade-kultusz,

          Pius

          priusz,

Borgia, R. Iván, s késõbb úgy alakul,

hogy Havasalföldön Vlad Drakul

          harap

          halat,

de inkább vadat atlaszi vállamba,

és ott van egy faszi, mellette áll bamba

          Vazul

          s lazul,

mert neki már oly mindegy, vesztek-e,

és drukkol nagyon, hogy Wales ebe

          agyon

          marjon,

hogy legyen kuss, elég a szülinapi sirám,

és valaki vessen véget ennek a zsivány

          ének-

          ének!

MMS

Micheller Mirtyll és a Swinguistique.

Micheller Mirtyllt először a Benkó Dixiland közreműködőjeként hallottam egy, a tévé által is közvetített, koncerten. Akkor elintéztem annyival, jó-jó, de Kósa Zsuzsa jobb volt.

Egyrészt, és tudom, hogy ez helytelen, de jazz énekesnők teljesítményét még mindig Kósa Zsuzsához mérem, és elég kevesen ütik meg a mértéket. Másrészt Benkó Sándor is utalt Kósa Zsuzsára egy rosszízű megjegyzés kíséretében. (Nem az énektudásával vagy előadói kvalitásaival kapcsolatban.)

Aztán, ebben nem vagyok egészen biztos, a Népszabadság Magazin egyik Páros interjújában találkoztam vele, itt értesültem róla, hogy Swinguistique néven van egy saját zenekara. Kíváncsivá tett, irány a Youtube, és nagyon tetszett, amit hallottam. Ebben a formációban már az összehasonlítgatásnak sem volt semmi értelme, hisz ez már teljesen más.

Így az e havi jazzszerdán már valamennyire ismerősként hallgathattam, ha élőben most is hallottam először.

Gypsy Swing. Ezzel határozzák meg az általuk játszott zenét. Ha már Gypsy Swing, akkor nem megkerülhető Django Reinhardt, nem mérceként állítva Django Reinhardtot, de mindenképp szükség van egy nagyon jó gitárosra. Szerencsére nem kellett nélkülözni, Pintér Tibor egy igazán virtuóz gitáros. (A félreértések elkerülése érdekében: nem az a Pintér Tibor, aki lóháton szokott énekelni.)
Ízelítőül először egy olyan dalt, amiben háttérben marad a gitár, de az este folyamán rám ez volt a legnagyobb hatással.

És egy másik dal, sokkal vidámabb.

A vőlegény (vagy a pénz)

„„Világéletemben mindig pénzre vágytam” – írja egy vallomásos novellájában Szép Ernő. És ki nem? Édesapám mondása kívánkozik ide: „Engem nem izgat a pénz. MEGNYUGTAT!” Szép Ernő életét is – mint ahogy sokunkét – végigkísérte a pénz utáni sóvárgás. Nem a felnőttes, beosztó, megfontolt, józan gondolatainkra utalok most, hanem az infantilisebb, álmodozó énünket szólítom meg. Nem azt a bölcset, aki szükségleteink és lehetőségeink kényes egyensúlyát megteremtve az anyagi világban vágyait értelmesen megmetszette. Nem! A minden emberre jellemző vidám és mámoros, végiggondolatlan és felelőtlen ábrándozást hívom tanúnak erre a komédiára, melynek címe: Vőlegény. Elvárunk tehát minden olyan nézőt, aki már elérkezett személyiségfejlődésének azon fokára, hogy nem szégyelli „alantas” vágyait a föníciaiak találmányával kapcsolatban, aki igenis ki meri mondani, hogy a pénz azért jó, ha van!”

Ezekkel a szavakkal ajánlja a rendező, Naszlady Éva, a darabot. Mint ebből is kiderül a z előadás főszereplője a pénz. A pénz, vagy annak hiánya motiválja a szereplőket, teremti a konfliktusokat, bonyolítja a cselekményt. Valamennyire talán jogosan, az alapkonfliktus valóban a pénz körül forog.  Adott egy hölgy, aki egy leendő gazdag férj oldalán kívánná megtalálni a boldogságát, és adott a „vőlegény”, aki a várható hozományból próbálná rendezni az éltét. Mégis. Azzal, hogy a pénz vált abszolút főszereplővé sok minden elsikkad. Elsikkad a szerelem is, ami az előzmények ismeretében hihetetlen módon, mégiscsak mindent legyőz. Teljesen elsikkad a darab líraisága, ami ha megbújva is, része a darabnak, de csak az előadástól elvonatkoztatva, csak a szövegre koncentrálva fedezhetünk fel. És elsikkadnak maguk a szereplők is, hogy kicsodák ők pénz nélkül, hogy esetleg egy társ mellett képesek jobbá válni, feltámasztani jobbik énjüket.

A teljes első felvonást végig rohanják, és végig kiabálják, néha már követhetetlenül és érthetetlenül, és jó darabig nem is lehet tudni, mire ez a nagy izgalom. Igazából mellékes körülmény, hogy az ízlésem ellen való ez színházi harsányság, de itt már nem maradt lehetőség a fokozásra, nem volt helye az árnyalatoknak, és összemosta a szereplőket.

A polgári miliő lepusztultságát ferdén felrakott képekkel próbálták jelezni, ami elsősorban mégiscsak a rendetlenséget idézi. Jelezhetné persze a reménytelen beletörődést is a helyzetükbe, ha másfelől viszont nem ügyelnének a látszatra.

Azt a fajta kettősséget, hogy szerepet kell játszani a szerepben, egyedül Besenczi Árpád tudja úgy eljátszani, a családfő szerepében, hogy teljesen hitelesnek is látszik, a néző mégis tudja, most képmutat.  Hibátlan még Wellmann György a vőlegény apjának szerepében, de neki nem kell képmutatnia, elég, ha a karaktert hozza. A többi szereplőnek nem igazán megy ez a játékmód.

Locomotiv GT - Nézd, az őrült 1978.

Futás

Egy kis bemelegítés a garázs előtt, és indulás. Sarokház vagyunk, párlépés és utca vége, fordulás jobbra, kezdődik egy jó kis emelkedő. Ma már rutinosan visszafogom magam. Kezdetben nagy lendülettel felfutottam a dombra, ezzel el is fogyott az erőm. Jobboldalon társasházak, a másikon családi házak, szinte mindenki ismer. Majdnem elmaradhatatlan egy: Szia, ki kerget? Válaszolok egy mosollyal, hadd higgye, szellemes volt. Kereszteződésnél kanyar balra. A túloldali sarokháznál német juhász, nem mulasztja el, hogy kijöjjön a házából és megugasson. Keskeny járda rálógó bokrokkal, jobb a füvön futni. Kereszteződés után meredek lejtő, lehet lazítani. Itt már nincs járda. Nemrég még csak egy földút volt, eddig tartott a lakott terület. Most már leaszfaltozva és mindkét oldal beépítve, de erről az útról nincsenek bejáratok. Az út végén fordulás jobbra, egészen új házak az utcában, itt már nincsenek ismerősök. 8-10 ház az egész. Fordulás balra, egy rövid emelkedőn felfutok a Válicka gátra és túlparti gáton vissza a város felé.

(Ha valaki nem tudná, a hagyomány szerint a Válicka Göcsej nyugati határa.)

A gát tetején murvás út van. Enyhe, folyamatos emelkedő. A túloldalon a patak és a lakóházak között keskeny szántóföld sáv a gát mellett a városi parkerdő, néha néhány őz is megjelenik az erdő szélén. Ismerősként üdvözlöm a kutyasétáltatókat. A patak kanyarulata után már a Praktiker mellett futok, a túloldalon is egészen a part mellett vannak a lakóházak. A sorompót megkerülve elbúcsúzok Göcsejtől, azaz visszatérek a Válicka innenső partjára.  A városba bevezető négysávos út, nagy forgalommal, keskeny járda, a járda közepén villanyoszlopok. Sok lakatlan, pusztulófélben lévő ház. Itt is folyamatos, enyhe emelkedő. A buszmegállóban várakozó emberek, biztos van néhány ismerős. Körforgalomnál balra, elfutok Szent István előtt, integetek a biztonságom érdekében telepített kamerának. Még egy utolsó, meredekebb emelkedő. Már nem számít. Befordulok az utcánkba. Megérkeztem.