2011.03.19
Személyes
Nem írom le még egyszer azt a mondatot.
Az előző részben szereplő levél írója (nevezzük I-nek) még egy nagy fordulatot hozott az életemben. Az ő barátnője volt Pici.
Visszatérve – mintegy a kályhához - a sorozat kiindulópontjául szolgáló idézethez, amit úgy mellesleg szintén tőle loptam:
„Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senkisem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni, ki tapogatózva, ki tudatosan, ki ahogy éppen tud.”
/ Herman Hesse/
Lehet, hogy önmagunkat egy társban találjuk meg?
Nem volt szerelem első látásra. Igazából megismerkedésünkkor még mindig szerelmes voltam I-be. Egy végigsírt éjszakával búcsúztam tőle.
Az első találkozásunk Sárváron történt. A téli vizsgaidőszak végén már mindketten otthon voltunk. Ekkor támadt I-nek az a hülye ötlete, hogy bemutat Picinek. (Hát mégiscsak leírtam. :D)
A következő találkozásunk, ami tulajdonképpen az első randink volt, már Pesten történt, a Körtéren. Nem igazán ideális hely egy első randihoz. Túl nagy, és attól is féltem, nem fogom megismerni Picit. Szerencsére most kivételesen minden összejött. Egyre gyakrabban találkoztunk. Nehéz megmagyarázni, már kezdetben is jól éreztem magam, amikor vele voltam, és egyre inkább hiányzott, amikor nem lehettem vele. Közben észrevétlenül mi lettünk. Sok minden megváltozott, pontosabban az én viszonyom változott meg a külvilággal. Megváltozott a fontossági sorrend. Sok minden lényegtelennek tűnt, amit addig fontosnak tartottam, és fordítva.
Aztán úgy alakult, ismertségünk első három évének több mint felét egymástól távol töltöttük. Rengeteget leveleztünk. Így talán azt is el tudtuk mondani magunkról, ami élőszóban elsikkadt volna, de fenn állt az a veszély is, hogy egy hamis képet alakítunk ki magunkról. Az írásban megjelenő én szükségképpen különbözik a valódi éntől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése