2012.01.03
Személyes
Azt hittem, ha nyugdíjas leszek, sokkal többet tudok majd írni. Hááát… Tévedtem.
Egyszer már azt írtam, ez az utolsó darabja az Önmarcangnak. Ilyen könnyen mégsem szabadultok meg tőle. Vagy én nem tudok megszabadulni tőle.
Amikor belekezdtem, volt, aki óvott, ne menjek olyan mélyre magamban, hogy csak segítséggel tudjak kijönni. Lehet, hogy túl óvatos is voltam. Nem véletlen, hogy akadt, aki hiányolta a nagyobb mélységet. Ennyi telik tőlem. Talán tudat alatt gátol valami. Vagy a szavaim csak megközelítőleg adják vissza a gondolataimat.
Mennyire jutottam közel magamhoz? Nem tudom. lehet, hogy jól álcázom, de sokszor még mindig a világot megismerni akaró, önmagát megmutatni kamasznak érzem magamat.
És mire megyünk vele, ha megismerni véljük az okokat, amelyek miatt olyanok vagyunk, amilyenek? Persze kapunk egyfajta megnyugvást, racionális magyarázatot kapunk érthetetlennek látszó dolgainkra. De könnyebb lesz ettől megváltoztatni valamilyen „rossz” tulajdonságunkat? Vagy beletörődünk, ilyenek vagyunk és kész. Esetleg találunk olyan társakat, akik elfogadnak olyannak, amilyenek vagyunk. Esetleg álcázzuk magunkat?
Nem önbecsapás-e, ha állandóan kívül keressük a magyarázatot? Magyarázhatja-e „nehéz gyerekkorunk” az egész elrontott életünket?
Ugyanabból helyzetből az egyik ember megerősödve kerül ki, a másik beleroppan.
És ha levetkőzünk mindent, amit magunk, vagy a külvilág rossznak tart bennünk, mi marad? A sok hiányból végül semmi lesz. Egyáltalán mennyire lehet megváltozni anélkül, hogy feladnánk önmagunkat?
Önmagunk elől nem tudunk elmenekülni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése