1970

obsidian
2012.09.09

Személyes

 Akkor ugorjunk öt évet.

1970

Kitekintés:

Líbiában kormányt alakított Khadafi.

Apollo 13.

Allende lett elnök Chilében.

Megalakult az ABBA és a Queen.

Megszűnt a Beatles.

Illés a ”legjobb vidéki zenekar”.

Foci vébé volt Mexikóban, a nyertes Brazília.

Nobel díjat kapott Szolzsenyicin.

Megszületett (többek között): Andre Agassi, Matt Damon, Uma Thurman, Létay Dóra, Őze Áron

Meghalt: Janis Joplin, Jimi Hendrix, Charles de Gaulle, Nasszer, Váci Mihály, Veres Péter, Szabó Pál és a nagyapám.

És akkor az én ’70-em:

Katonaság. Előfelvételisként 11 hónap Börgöndön, légvédelmi rakétás. Ebből hét hónap ’70-ben. Mondhatnám semmi közöm hozzá, nem én voltam. Mégiscsak az a 11 hónap is az én életem volt, és nem is múlt el nyomtalanul, bármennyire szerettem is volna. A legfontosabb talán egy illúzió elvesztése, hogy a mi generációnk más, jobb, mint az elődeink. Nem. Mi is ugyanúgy beálltunk a sorba, ugyanúgy elfogadtuk a játékszabályokat. Nem kényszerből. Önként és dalolva. Akkor nagy csalódás volt, azóta bölcsebb lettem (vagy cinikusabb).

Leszerelés augusztus elején, mindenki őrmester vagy törzsőrmester, én egyedül szakaszvezető.

És szeptemberben kezdődött az egyetem. Egyszer úgy jellemeztem, életem legszebb és legszörnyűbb öt éve. Nem akarom most részletezni, csak annyit teszek hozzá, saját magamnak tettem szörnyűvé.

BME, Gépészmérnöki kar.

Sok minden öt évvel korábban eldőlt, amikor, mint írtam is, fogalmam sem volt, mi akarok lenni. Ha akkor nem Pesten kezdtem volna el középiskolába járni, valószínűleg fel sem merült volna, hogy egyetemre jelentkezzek, így viszont ez volt a természetes, még úgy is, hogy próbáltak visszatartani. De eldőlt az is, hogy műszaki pályán mozgok, ha nem is éreztem iránta teljes elhivatottságot. Mondjuk úgy egyike volt a lehetséges opcióknak. Annyira merész már nem voltam, hogy más irányba induljak.