Önmarcang - döntések

obsidian
2011.04.17

Személyes

„…ha nem ezek vagyok, akkor valójában bárki lehetek. Bárki. Aki lenni akarok. És ez nagyon nagy szabadság.”

(natinha)

Szóval.

Nem írtam még meg, de úgy magamban már elkészültek az önmarcang hátralevő részei, amikor natinha írása visszavezetett a kályhához, ahonnan az egész elindult.

„Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senkisem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni, ki tapogatózva, ki tudatosan, ki ahogy éppen tud.”

/ Herman Hesse/

Valóban csak az akaratunkon múlna, és „csak” döntés kérdése kik leszünk? Egy döntéssel valóban mások leszünk? Maradva natinha példájánál, ha negyven valahány évvel ezelőtt nem dobom el azt fél doboz fecskét, akkor most más ember lennék? Egy dohányzó obsidian miben különbözne a nem dohányzó obsidiantól? És akkor talán ez talán nem is volt egy véglegesnek szánt döntés, inkább csak egy hirtelen jött elhatározás.

Naponta hozunk döntéseket, fontosakat vagy kevésbé fontosakat, tudatosan vagy tudattalanul. Döntéseink nagy része persze nem olyan, hogy meghatározó jelentőségű lenne (szerencsére), de mindenképpen jellemzőek ránk. A döntéseink mi vagyunk. Vagy mégsem?

Amikor tudattalanul döntünk, az mennyire fakad önmagunkból, mennyire határozzák meg a megszokások, a belénk épült minták?

Persze szükségünk van hagyományokra, amikre támaszkodhatunk, mert mint jól tudjuk, hagyomány nélkül az ember olyan ingatag, mint a hegedűs a háztetőn. De nem járhatunk állandóan mankóval, egyszer a saját lábunkra kell állni.

Tudatos döntéseinkben a saját akaratunkat érvényesítjük, vagy eleve figyelembe vesszük a lehetőségeket, a várható konfliktusokat? Vállaljuk-e a harcot, vagy inkább kitérünk? De hát a kompromisszumaink is mi vagyunk.

Meghatározó, fontos döntéseinket nagyon sokszor megfelelő információk nélkül hozzuk, végül is senki sem lát a jövőbe. Merjük-e vállalni a kockázatot, és nekivágunk az ismeretlennek? Vagy mindenáron biztosra akarunk menni, és végül nem jutunk sehova?

És ha nem vagyunk egy remete az erdőben (mert nem vagyunk), akkor döntéseink másokra is hatással vannak. El tudjuk-e viselni ezt a felelősséget? Merünk-e másoknak fájdalmat okozni, mert néha muszáj, vagy rossz kompromisszumokat kötve, magunkat is becsapjuk, és olyan döntéseket hozunk, amelyek igazából senkinek sem jók?

Sokan döntenek úgy, új életet kezdenek. Keveseknek sikerül. A legtöbben elkövetik ugyanazokat a hibákat, belesétálnak ugyanazokba a csapdákba, megkötik ugyanazokat a rossz kompromisszumokat. Nem tudják átlépni saját árnyékukat. Önmaga elől senki nem tud elmenekülni. Egy új élet kezdeténél először saját magunkat kellene megváltoztatni, ami a legnehezebb.

Vagy csak döntés kérdése?