Önmarcang - nők

obsidian
2011.02.27

Személyes

Kerülgettem. Az ember nem szívesen beszél kudarcairól, különösen, ha olyan nehezen viseli el a kudarcokat, mint én.

Igen, a nők.

Egy kicsit vissza kell térni Gércére. valahol ott kezdődött a baj. Amikor elkezdtem a lányokban a nőt látni, úgy 12-13 évesen. Amíg csak haverkodtunk, nem volt semmi gond, de amikor egy lányhoz, mint lányhoz próbáltam közeledni, egyszerűen lebénultam. Talán ez természetes is a kamaszkor kezdetén, és talán nem is lett volna semmi baj, ha lett volna valaki, aki átsegít a kezdeti zavaromon. De nem volt. Végül is a lányok álma nem a tornasor végén álló vézna kisfiú volt.

Az igazsághoz tartozik, volt néhány lány, akik adtak (talán féreértett) jelzéseket, hogy tetszem nekik, de egyrészt elvárták volna, hogy én kezdeményezzek, másrészt akkor éppen másba voltam reménytelenül szerelmes.

Pestre kerülve a helyzet fokozódott. Halmozottan hátrányos helyzetű lettem. Egy kisebbrendűségi komplexussal küszködő, gátlásos, tájszólásos, cikisen öltöző, alacsony, vézna kisfiú. Tényleg nem a nők álma. És ez egy ördögi kör volt, a kudarcok növelték a gátlásosságomat, a gátlásaim eleve kudarcra ítéltek. Ördögi kör. Amúgy a lányok nagyon kedvesek voltak velem, amíg csak az aranyos kisfiút látták bennem, mert valóban aranyos kisfiú voltam, és mennyire utáltam az lenni, de ha ki akartam lépni ebből a szerepből, és „férfiként” próbáltam megjelenni, csak kudarcokat gyűjtöttem.

Egyetemistaként aztán elhatároztam, leszámolok az aranyos kisfiúval. A lehető legrosszabb taktikát választottam. Tüskéket növesztettem, a legbarátságtalanabb arcomat mutattam, mondván, aki szeret, ilyennek is szeressen. Az eredményt el lehet képzelni.

„ Rettenetesen pesszimista leveledre kell hogy válaszoljak. Miért írod azt, hogy szomorú vagy- egyáltalán nem akarom, hogy szomorkodj és miért írod azt, hogy Téged senki sem szeret- biztos vagyok abban, hogy Téged még nagyon sokan fognak szeretni. Arra, hogy engem szeretsz, azt tudom írni, hogy Te talán tulajdonképpen nem is engem szeretsz, hisz nem is ismersz, hanem esetleg azt szereted bennem, amit elképzeltél „Rólam” s talán én nem is olyan vagyok. Arra pedig, hogy mindent ilyen hülyén elrontottál csak annyit, hogy ha telebeszéled a fejem akkor sem lettél volna semmivel se előbbre- ezt ne is gondold és ne is okozd magadat.

És egyáltalán miért van az, hogy ennyire nincs önbizalmad? Nekem sincs túl sok sajnos de ezen túl kell tenni magát az embernek és kész. Persze most nem prédikálni akarok Neked. Azt írtad a leveled végén, hogy csak akkor írjak, ha van értelme. Nem tudom, hogy ezalatt pontosan mit is értesz?

Magamról!- én egy fiúval együtt jártam még Pesten majd katona lett s azóta is rendszeresen levelezünk. Ettől függetlenül, ha van kedved és úgy érzed, hogy tudnál miről írni „ha lenne értelme” szerinted és írsz én fogok válaszolni Neked, ha akarod.

Ha esetleg nem akkor is remélem, ha találkozunk ismerősként üdvözölhetjük egymást.

Ha szomorú vagy, valami bánt vagy egyszerűen unatkozol, s kedved van írjál akármiről én szívesen olvasom és tőlem telhetően megírom a véleményem róla.”

Talán van, akinek ismerős. Közöltem már ezt a levelet.

Nagyon fontos, fordulatot hozott az életemben.

Már akkor is hajlamos voltam a teljes kitárulkozásra, nem nyilvánosan, de szerelmi ügyekben csak a teljes őszinteség volt számomra elfogadható.

Elszomorított és reményt adott.  Rájöttem, talán mégsem vagyok egészen reménytelen eset, és ez mindjárt adott egy kis önbizalmat is.

Követte ezt egy hosszú levelezés, néhány találkozás, néhány szenvedélyes csók. És avégén megismertem Picit.

Az már egy másik történet.